Woody Allen agyából kipattogó figurák többnyire egytől-egyik fura fazonok, olyan igazi nem normális arcok, zaklatott élettel és az ehhez passzoló végletekig sarkított, zűrös pszichikummal. Sohasem létezett gitárzsenijének karaktere olyan hitelesen valódi, hogy hajlamosak leszünk megkedvelni ezt a mocsok figurát. Emmett Ray ugyanis ritka korlátolt egy ember volt, olyan igazi önimádó tahó, legalábbis ez derül ki az ál-zenésztársak és ál-szakértők anekdotáiból, amik kevésbé időrendben, de annál pontosabb szerkesztésben futnak egyikből a másikba, reflektálnak egymásra, és fedik fel az ünnepelt muzsikus pszichés aberrációit, nőügyeit, utazásait, kusza, kitalált élettörténetét. Persze az események bonyodalmában – zseniális háttérként – elbűvölő képet kapunk a harmincas évek amerikai dzsessz-világáról, ami csupa éjszakai csillogás, alkohol és persze vérforraló zene.
 
Sean Penn lenyűgözően alakítja a kicsit esetlen, önző zenészt, aki a világ második legjobb gitárosának tartja magát, az első ugyanis egy Django Reinhardt nevű fazon – ő mellesleg tényleg valós és emblematikus alakja volt a harmincas évek párizsi művészvilágának –, akit nagyszájú hősünk még egyszer sem látott fellépni, ugyanis amint meghallotta a tökéletes gitárjátékot, egyből hanyatt vágta magát a gyönyörűségtől. 
 
Az ál-tényfeltáró riportok, az idétlen sztorik sora és a végkifejlet is parádésan zseniálisra sikerült, kellően laza, zsigerig cinikus és halmozottan poénterhelt; igazi Woody.