Hogy mi a kapcsolat a fenti két jelenség között, az sokáig Michael Haneke új filmjének szereplői számára is rejtély, és a Párizsban élő és alkotó osztrák rendező nagyon óvatosan lebbenti fel a fátylat a titokról, melyet legszívesebben mindenki elfelejtett volna. 
 
Az erőszak beszédes ábrázolásától általában vissza nem riadó Haneke statikus pszichothrillerként vezeti fel Georges (Daniel Auteuil), Anne (Juliette Binoche) és a házaspárt videokazettákkal zaklató titokzatos idegen történetét, és ha nem is szenvtelenül, de nagyon szerény eszközökkel mutatja a félelem és bűntudat lassan, de biztosan ható mérgének hőseink életére és idegeire gyakorolt hatását. Már a főcím alatt is egy fix kameraállás szemcsés képét látjuk, melyen igazából semmi sem történik, a kazetta új tulajdonosai mégis izgatottan nézik tévéjük képernyőjét, az ugyanis az ő lakásuk bejáratát mutatja. Valaki felvételeket készít Georges lakókörnyezetéről, de nem kommentálja az eseményeket, csupán rögzít, lát, néz, és közben némán súgja a népszerű tévés arc „bűntudatalattijába”, hogy valami nincsen rendben. „Hősünk” sejti, hogy mi a baj, de nem mondja el feleségének, inkább nyomozásba kezd, de az előtte feltáruló kép annyira zavaró és bántó, hogy minél többet tud meg a zaklatóról, annál kevesebbet hajlandó beszélni róla... 
 
A Cannes-ban legjobb rendezői díjjal jutalmazott és az Európai Filmakadémia által 2005-ben legjobb európai filmnek kikiáltott Rejtély lassú, feszült, csendes és kegyetlen thriller, mely Steven Spielberg Münchenjénél jóval finomabb eszközökkel beszél az elnyomott muszlimok és a saját lelkiismeretünk iránti felelősségünkről.