A bárka lakója egy öregember és egy kamasz lány. A lányt kisgyermekkorában hozta a hajóra az öreg, hogy gyermekeként, társaként és jövendőbeli feleségeként nevelje fel. Azt tervezi, hogy a leány 17. születésnapján megtartják az esküvőt, s a várva várt naptól már csak alig két hónap választja el őket. A lány amióta a bárkára érkezett, soha nem hagyta azt el, a külvilággal mindössze annyi kapcsolata van, hogy a bárkára rendre horgászok érkeznek, akik egy-két napos horgászatra bérlik a hajót. Külön szolgáltatásként az öreg a lány közreműködésével jövendőmondási szolgáltatást is vállal, melyet egy íj és a hajó oldalára erősített hinta segítségével végeznek. 
 
A két, elzártságban élő figura gépiesen ismétlődő hétköznapjaiban azonban egy váratlan pillanatban megjelenik a külvilág csábítása egy kamasz fiú személyében. A lány azonnal heves érdeklődéssel fordul a fiú felé, ami persze az öregnek koránt sincs ínyére... 
 
Kim Ki-duk ezúttal is nagyon egyszerű, szinte archaikus jellegű történetet mesél, melyben a legalapvetőbb ösztönök plasztikus ábrázolása a központi húzóerő: a vágy, a birtoklás, az összetartozás, a bizalom és a ragaszkodás szimbolikus cselekvéseken keresztül nyilvánul meg. Hasonlóan a Lopakodó lelkek főszereplőihez, a két központi figura itt is végig néma marad, a párbeszédeket a cselekvések és az ezúttal fontos szerephez jutó zene helyettesíti. A film egészét is leginkább egyfajta zenei szerkezetként lehetne jellemezni, amiben a témák és variációk sora adja meg azt a lírai szerkezetet, ami a film végére (ezt is ismerhetjük már a két korábbi filmből is) egészen a misztikumig és a szürrealitásig viszi el a történetet.