Ám mit sem ért a megszerzett információ, ha ahhoz az ellenség is hozzáférhetett, tehát kódolni kellett - de a második világháború alatt csak egyetlen feltörhetetlen kódot alkottak meg, és ezt az amerikai tengerészgyalogság használta a Csendes-óceáni hadszíntéren, alapja pedig a navajó nyelv volt. A létfontosságú üzeneteket kódoló és dekódoló indián katonákra úgy vigyáztak, mint a szemük fényére, ám John Woo filmje azzal a gondolattal játszik el, hogy mi lett volna, ha egyikük valahogy mégis japán kézre jut. Hőseink két navajó kódbeszélő, Ben Yahzee és Charlie Whitehorse, és védelmükért két tapasztalt tengerészgyalogos, Joe Enders és „Ox” Anderson felel. Ox barátságos, jókedvű fickó, ám Enders, aki egy korábbi ütközetben valamennyi bajtársát elveszítette, megkeseredett, reményvesztett katona. Őket kísérhetjük számos csatába, és láthatjuk a köztük feszülő ellentéteket, majd a logikusan kibontakozó barátságot is.
 
Ez a nemes férfibarátság John Woo egyik kedvenc alapmotívuma, amely legtöbb filmjén végigvonul, ám az igazi Woo-rajongók lehet, hogy csalódni fognak. Egyetlen látványos jelenetet - egy japán bunker megsemmisítését - és néhány gyors villanást leszámítva ugyanis nem kerül elő a mester klasszikus, táncszerű harci koreográfiája, ami oly híressé tette. Igaz, egy második világháborús filmbe nehéz is állandóan verekedéseket applikálni, a puska és a géppuska pedig nem alkalmas arra, amit Woo munkáiban a szereplők pisztolyaikkal csinálnak - ugrás, vetődés, hátratüzelés, esés közbeni újratöltés, két pisztollyal három irányba lövöldözés, és a többi, már-már cirkuszi mutatvány.
 
Forrás: Est.Tv Magazin