Saját bevallása szerint Cristi Puiu abból indult ki, milyen lenne egy román Vészhelyzet, mikor filmjét elkészítette. A Lazarescu úr halálában mégsem a kórházak esetleges szegénysége, a legmodernebb gépek, berendezések hiánya a feltűnő, hanem a hozzáállás a borzalmas, a napi munkájukba belefáradt orvosok és a kiszolgáltatott betegek közti kapcsolat. Ami szinte mindenhol így alakul, hiszen a gyógyítók a legtöbb helyen jobb esetben gyerekként, rosszabb esetben tárgyként kezelik a gyógyításra várókat - főleg ha egy olyan idős emberről van szó, mint Dante Remus Lazarescu. Akire csak eleinte fogunk így, teljes, becsületes nevén gondolni, hiszen a film nagy részében állandóan csak a hivatalos formát darálja az őt faggató orvosoknak-nővéreknek: Lazarescu, Dante Remus. A rendező pedig azért nagyon aljas, mert ez az emberi lény, akinek valahol messze, a képen kívül családja, saját élete és egyénisége van, a szemünk láttára veszíti el mindezt. Mi magunk is elkezdünk tárgyként, tehetetlen húsdarabként tekinteni erre a szerencsétlen öregemberre, akit egész éjjel csak ide-oda tologatnak, és akiből mindenféle dolgok folynak ki. Habár a filmben nem látunk közelről egyetlen nyílt csonttörést vagy betört koponyát sem, emiatt mégis iszonyúan brutális.

Puiu filmjének nincsenek hősei, csak szereplői vannak. Nem azonosulunk senkivel (főleg a magatehetetlenné váló főhőssel nem), csupán nagyon közeli megfigyelők vagyunk (a kézikamerás fényképezésnek hála szinte ott ülünk például a mentőautóban), de ez is ugyanolyan megrázó tud lenni. A csaknem valós időben ábrázolt események végére a mi Lázárunkkal - ahogy a cím is utal rá - sajnos nem történik csoda, hiába vár rá az utolsó kórházban egy bizonyos Anghel doktor...