Éppen ez a probléma kezdi el foglalkoztatni a könyv kulcsfiguráját, Juníper atyát: ha több százezren keltek már át a hídon, miért történt éppen ezzel az öttel a szerencsétlenség?

Mary McGuckian ír rendezőnő filmje ugyanattól olyan lenyűgöző, mint amitől az alapjául szolgáló irodalmi mű: a megmagyarázhatatlan sorsot, a vakvéletlent, Isten ujját próbálja megragadni és kiismerni. Vajon azok, akik a függőhídon meghaltak (egy márkiné és szolgálója, egy vén komédiás egy kisgyermekkel és egy titokzatos ikerpár egyik fele) rosszabbak, bűnösebbek voltak, mint a többi ember? Vagy éppen ellenkezőleg: jobbak és ártatlanabbak, éppen ezért kiválasztottak? Büntetés vagy jutalom volt a haláluk?

A kerettörténetből adódó érdekes szerkezet (Juníper atyának az inkvizíció előtt kell megvédenie magát az esetről írt, relativizáló eszméket tartalmazó, ezért eretnek könyve miatt), a felvetett lebilincselő metafizikai probléma mind a regény érdeme, mindezt a film is remekül átveszi. Sajnos azonban a könyvben még meglévő humanista, életigenlő mondanivalót a film kiiktatja, és egy érdekes fogással érzelmileg inkább elidegeníti a nézőt, ezért a probléma kizárólag filozófiai-szellemi feladvány marad.

A rendező érdeme ugyanakkor, hogy pompázatos hátteret teremtett a történethez: fenséges épületekben és jelmezekben, a XVIII. századi francia udvar világát idéző díszletekben gyönyörködhetünk, és még egy korabeli színházi előadást is megidéznek. A szerencsétlenül járt utazókat és a többi szereplőt pedig valódi sztárparádé kelti életre: Píó bácsi szerepében Harvey Keitelt, Montemayor márkinéében Kathy Bates-t láthatjuk, a nyomozó szerzetest Gabriel Byrne, a zárda főnökasszonyát Geraldine Chaplin kelti életre.