Hősünk, Drew azonban másképp gondolkozik, hiszen az ő életében már semmi sem lehet rosszabb annál, hogy munkahelyén cipőtervezőként egymilliárd (az kilenc nulla!) dolláros bakit követett el. Ám mindenből van kiút: Drew-nak éppen kapóra jön apja halála, így az önsajnálatból a még nagyobb önsajnálatba menekülhet, ráadásul még a temetést és a holttest hazaszállítását is neki kell elintéznie, ezért le kell ruccannia rég nem látott rokonai közé Elizabethtownba (valószínűleg még jobban szórakoznánk, ha ismernénk valódi Kentucky-beli embereket, így kénytelenek vagyunk elhinni a rendezőnek, hogy ott valóban mindenki ilyen barátságos és habókos). A temetésszervezés egyszerre visszataszítóan humoros, meghökkentő és időnként megható szálával egy bontakozó szerelem képez bizarr párhuzamot. Drew a Kentucky felé tartó repülőúton ismerkedik meg egy javíthatatlanul - és csak egy kicsit idegesítően - optimista, csinos stewardess-szel, akivel némi habozás után kölcsönösen kergetni kezdik egymást. 
 
A rendező korábbi munkáihoz, például a Facérokhoz, a Jerry Maguire-höz, a Majdnem híreshez és a Vanília égbolthoz hasonlóan ismét válság- és választási helyzetbe került, életük sorsfordító eseményeit megélő hős(öke)t helyez filmje középpontjába, de ezúttal - szinte biztos, hogy - sem a forgatókönyvet, sem a fő- és mellékszereplőket nem fogják Oscar-díjjal jutalmazni. Az Elizabethtown ugyanakkor remek választás lehet az olyan újdonsült szerelmesek számára, akiknek még élmény számba megy hosszú és - mások számára - unalmas telefonbeszélgetéseket folytatni szívük választottjával („Tedd már le...” / „Nem, te tedd le...”) és saját kezűleg apróbb és nagyobb szabású kreatív szerelmi üzeneteket előállítani, hiszen mindezt viszontláthatják a film kicsit hosszúra nyúlt két órájában.