Alejandro Amenábar ehelyett hazai alapanyagból hazai terepen hazai munkatársakkal készítette el legújabb filmjét. A világhír azért annyiban segítette, hogy alkotása nemcsak a spanyol Goya-díjat nyerte el a (majdnem) összes elképzelhető kategóriában, de a nemzetközi filmdíjak porondján is igazi sztárként jelentkezhessen. A belső tenger sok fesztiváldíjon kívül a legjobb idegen nyelvű filmnek járó Golden Globe-díjat is elnyerte, és mire e sorok megjelennek, az is kiderül, megnyerte-e az Oscart. 
 
A film Ramón Sampedro történetét beszéli el, aki harminc éven át küzdött azért, hogy a spanyol jogrendszer elismerje jogát a saját haláláról való döntéshez. Egy ifjúkori rossz mozdulat, egy sekély vízbe tett fejes következtében nyaktól lefelé örökre megbénult, és noha szerető rokonok és rajongó nők vették körül gondoskodásukkal, élethelyzetét nem tartotta méltónak, és egy kötetre való indokot tudott összeírni, miért választaná inkább a halált. 
 
Amenábar a könyvet olvasva annak lehetőségét ismerte fel, hogy újabb vetületét vizsgálhatja az élet és a halál kérdésének, ám míg korábbi filmjei a horror és a thriller műfajába illeszkedtek, A belső tenger realista dráma. Döbbenetes a színészek nagy érzelmi hitelességre törekvő játéka - élükön a nehéz, de annál hálásabb főszerepet alakító Javier Bardemmel -, mesteri, ahogy a rendező álomszerű képsorokkal, képi trükkökkel terjeszti ki a nyersvalóság ábrázolását, a téma felvetése és kezelése azonban nyíltan célzatos: a film az eutanázia mellett érvelő vitairatként funkcionál - ami a szinte egyidőben bemutatott, hasonló kérdésfelvetést tartalmazó Millió dolláros bébi megoldásával összehasonlítva, nem erénye a műnek.