A történetek helyszíne egy „egyszer volt, hol nem volt” magyar tanya, melynek lakóit egyszerű falusiak alakítják, akiket a rendező valóban a forgatási helyszín környékén élőkből válogatott. Így azután még látványosabb a kontraszt, amint e hétköznapi figurák között újra és újra megjelenik a csoda. Az első történetben egy kiemelkedően tehetséges paraszt atlétafiúnak az lesz a veszte, hogy legyőzi a tanyára érkező katonákat mindenféle versenyszámban, s parancsnokuk ezért - nem éppen nemes - bosszút áll rajta. A második epizódban a fekete autón érkező elvtárs feltámadást ígér a tanyasiaknak, akik kétségbeesésükben mit is tehetnének mást: hisznek neki. Végül a harmadik történetben egy idős sváb házaspár szeretné elkerülni a kitelepítést, de a történelem meséje kegyetlen, úgyhogy őket is csak a feltámadás csodája mentheti meg... 
 
A három epizód tehát nem lineárisan kapcsolódik egymáshoz, hanem a helyszín és vezérlő motívumaik alapján rendeződik csokorba. A film ígéretesen indul, játékos ötletekkel mutatja be figuráit, utána azonban lassacskán átvált a fennköltség és a szürreália nem éppen kellemes vegyülékébe, amin már az amatőr szereplők sem tudnak segíteni. De a csoda legfőképp és vizuálisan a DV-ről 35 mm-re átírt képekbe hal bele, márpedig a moziban a film hatásának legalább hetven százaléka a kép (tv-ben talán elég az ötven százalék is). 
 
Mindazonáltal ez - úgy tűnik - rajtam kívül senkit nem zavart, s a díjak szerint mindenkinek (pl. Magyar Filmszemle zsűrije és az ott jelen lévő külföldi kritikusok, moszkvai fesztivál közönsége, moszkvai kritikusok) tetszett a film, így tehát bátran ajánlom a kedves olvasók figyelmébe.