És az eredmény: visszatérés a gyökerekhez, sokak örömére, akik még nem temették el a német csodarendezőt. A bőség földje ugyanis kis költségvetésű, elgondolkodtató és nagyon személyes mozi, sztárok és sallangok nélkül. Szerencsére.

Egy-két pólusra épülő, hol ironikus, hol szentimentális történetet ismerhetünk meg, amelynek egyik véglete Lana (Michelle Williams), az érzékeny, vallásos tinilány, aki hosszú külföldi tartózkodás után tér haza Los Angelesbe, hogy egy hajléktalanszálláson dolgozzon - és hogy megtalálja nagybátyját. Paul, a nagybácsi (John Diehl) pedig a másik véglet, a paranoiás vietnami veterán, aki egyszemélyes polgárőrségként járja a város utcáit és mindenkire figyel, aki gyanús, de arra is, aki nem az.

Amikor pedig az általa megfigyelt közel-keleti férfit pont a hajléktalanszálló előtt lövik le egy kocsiból, végre összeáll a kis család. Paul nyomozni akar, Lana pedig segít neki, hogy együtt lehessenek. Így hőseink nekivágnak a festőien kopár Mojave-sivatagnak, hogy hazaszállítsák a férfi holttestét, és végére járjanak a gyanús ügynek.

Látszik, hogy a viszkető tenyerű Wenders csak erre a pillanatra várt, hiszen ő a mi road movie specialistánk, és hőseink is végre megtalálják Amerika igazi, jobbik arcát - ha van ilyen egyáltalán. Mindez végső soron kellemes meglepetés, kissé valószínűtlen, de megkedvelhető karakterekkel és remek képi világgal, jó zenével, bár erősen közepes színészi játékkal.

Végül Wenders mégsem tudja elegánsan befejezni a filmet, az utolsó öt percben a spirituális útra még ráhúz egy újabb autókázást, bele a naplementébe, a nagy melankolikus giccsbe.