A sok fölöslegesen okoskodó és/vagy bántóan hatásvadász mozi közül messze kilóg ez a minimál gall sztori, amit Christophe Barratier jegyez kvázi elsőfilmként. Ezelőtt sem állt távol a mozgóképes érdekköröktől, olyan nagyszabású, mozivászonra álmodott természetfilmekben működött már közre, mint a Mikrokozmosz, a Vándormadarak, vagy a Himalája. De Barratiert szerencsére nem elégítette ki a producerkedés, sem földünk természeti kincsei, és sokkal zordabb terepre merészkedett még a Himalájánál is; az emberi lelkek legmélyére. Saját bevallása szerint olyan ideálfilmet akart alkotni, ami hozzájárul ahhoz, hogy a világ élhetőbb legyen. Ezt kétségbe sem vonhatjuk, a Kóristák élménye abba a családba sorolható, mint például a Holt költők társasága is; igazi kollektív lélekmozi, sok-sok finoman hangolt bölcsességgel.
 
A sztori egy franciaországi nevelőintézetben játszódik 1949-ben. Egy munkanélküli zenetanár kétségbeesett helyzetében elvállalja az intézet által kínált felügyelő-tanári pozíciót, a felügyelendő kis nebulók azonban igazi vérszomjas fenevadak. A zord direktor, Monsieur Rachin ezért is vezetett be kőkemény és kegyetlen nevelési módszereket, amik persze csak rontottak a helyzeten. De akkor belép a képbe ez a muris kis ember, akinek örök derű van a szemében, nagy-nagy generátor a szíve helyén, és birtokában a zene kozmikus hatalma. A kezdeti egyetnemértés ellenére sikeresen kórust szervez a rakoncátlan kis lurkókból, akik így nemcsak a közösségi élményt élik meg, de egycsapásra sikerben, szeretetben és a megértés mámorító érzésében is részesülnek. 
 
Megható, tiszta és mélyen emberi, a direkt hozzá komponált filmzene - a kórusművekkel együtt - pedig borzongatóan gyönyörű.