Csak két főszereplő van, rajtuk kívül mást szinte nem is látunk, az ő nevüket sem tudjuk, sem azt, hogy kicsodák és mivel foglakoznak, mert itt minden csak a nemiségről szól, pontosabban a női nemiségről. A Nő egy meleg night clubban szedi fel a Férfit, miután öngyilkosságot kísérelt meg (hol másutt nyiszálná el ez ereit egy hetero nő?), és pénzt ígér neki, ha elmegy hozzá, ahol nincs más dolga, mint őt nézni és beszélgetni vele. A Nő egy elhagyatott tengerparti házban meztelenül fogadja a Férfit, és négy éjszakán keresztül tárulkozik fel neki, a szó minden értelmében. 
 
Bár a filmben látható szeretkezések közül egyik sem kifejezetten pornográf, a rendezőnő folyamatosan sokkolja a nézőt, elsősorban közeli képekkel olyan dolgokról, amelyekről távoli képeket sem igen szokás mutatni rendes mozikban. A feltárt női test azonban nem(csak) öncélúan kerül a szemünk elé, hanem mint egy személyes filozófia tárgya és alanya. 
 
A két főszereplő ugyanis a női testről vitázik és a férfiaknak az azzal szembeni eredendő félelmeiről és bűntudatáról. Ez azonban nem igazi vita, hanem egymásnak szegezett vádak és vaginamonológok sora, melyeket a rendezőnő - aki kissé zavaró módon hol az egyikük, hol a másikuk nevében beszél - saját kommentárja egészít ki. 
 
E filozofálgatás néha meglehetősen banálisnak hat a férfit alakító pornósztár, Rocco Siffredi szájából, a nemrég elhunyt Helmut Newton által felfedezett kurd-orosz Amira Casarnak azonban bármit elhisz a néző. Bágyadt érzékiségével, meleg barna szemeivel, telt formáival és tejfehér bőrével tökéletesen testesíti meg a vágy titokzatos, mégis mindenki által megkapható tárgyát.