Sophie és Julien ugyanis huszonnégy éven át szeretik egymást, attól a naptól kezdve, hogy kisiskolásként összetalálkoznak és már az első perctől kezdve furcsa véd- és dacszövetséget alkotnak. Ettől fogva szembeszállnak mindenkivel, még saját szüleikkel is, ha szét akarják választani őket, vagy el akarják rontani a játékukat. 
 
Csakhogy a játék egy idő után nem csak bimbózó szerelmük kifejezésére, hanem egymás túllicitálására is szolgál, és miközben egyre nyilvánvalóbb, mit éreznek egymás iránt, annál távolabb kerülnek egymástól. Mert az egyszerű viccek - káromkodás óra alatt, az alsónemű kívül hordása stb. - szép lassan komollyá válnak, és egy idő után már arról szólnak, hogy ki milyen messze mer elmenni a másik gyötrésében. Ez a kettősség egyszerre ad mélységet a filmnek és egy picit el is bagatelizálja azt. A két remek fiatal színész, Guillaume Canet és Marion Cotillard ugyan jól próbálják oldani ezt az ellentétet, de sajnos a gyerekszínészek már kevésbé hitelesek. 
 
Bár a rendező papírokkal tudja igazolni, hogy már jóval az Amélie előtt kezdett dolgozni a forgatókönyvön, a hasonlóságok túl egyértelműek, különösen ami a két film alaphelyzetét és képi világát illeti. Ugyanaz a kissé tompított, meleg színvilág, s hasonlóan meseszerű jelenetetekkel találkozunk - bár elképzelhető, hogy a pályáját rajzfilmesként kezdő Yann Samuellhez különben is pont ez a képiség áll a legközelebb. Az Amélie-t imádta mindenki és nem is baj, ha valaki hasonlóan gondolkozik, csak az a bibi, hogy míg az a film a szereteről, a Szeress, ha mersz sokkal inkább az önzésről szól. Persze tudjuk: háborúban, szombat este a Rác-kertben és a szerelemben mindent szabad.