Annak idején 10 évet várt egy dobozban a bemutatóra, de utána is sokáig csak egy mozi vetítette, kritikát pedig természetesen nem lehetett közölni róla. Gyilkos, szatirikus hangja, jó néhány jelenete és sűrűn beböfögött sziporkái a mai napig aforizmákként járnak szájról szájra. Kétségkívül az egyik legnagyobb magyar kultuszmozi.
 
1949-ben járunk, főhősünk egy jámbor dunai gátőr, Pelikán. Régi barátja ellen kellene tanúskodnia egy tárgyaláson, és koncepciós perről lévén szó, a szöveg betanult… legalábbis balek főhősünk piszkosul küzd vele, hogy sikerüljön minden mondatot bebiflázni. Pelikán azonban használhatatlan mindenre, a politikai élet sodra elmossa, ahogyan a gátat az árvíz, hiába két mindenre elszánt mentora; Virág elvtárs és Bástya elvtárs. Természetesen halálra is ítélik, ahogy az ilyesmikért kijár.  
 
Zseniális politikai karikatúra a személyi kultusz mocsok évtizedeiről, nem is csoda, hogy betiltották, olyan igazi tarkónvágós gúnnyal túr bele a korszak zavaros állóvizébe, és persze jól megkeveri. Az eredeti változat rengetegszer feküdt a vágóasztalon, hogy az igazán korpikáns jelenetek szelekciója maradéktalan legyen, és a konzervatív cenzúra végre rábólintson. 
 
Pelikán ízig-vérig kisember, talán túlságosan is „kicsi”; józan együgyűség helyett főhősünk az igazi mattsötét tartományban bóklászik, de szerethető, és baklövései könnyfakasztóan röhejesek. A leghatásosabb karakter azonban egyértelműen Virág elvtárs; ő az a csontig korlátolt, abszurd fazon, aki a kor tökéletes szellemképe, és akit Őze Lajos olyan zseniálisan alakít. 
 
A tanú állja az idők zivatarát mind kritikai történelemlátás, mind filmfront, mind közönségsiker terén, pedig már a drága Virág elvtárs is megmondta, hogy „a helyzet egyre fokozódik”…