A Moszkva tér hangos sikere után Török Feri újfent korfestésbe kezdett, a főszereplő alanyok ismét tengő-lengő fiatalok, de a nyolcvanas évek andalítóan nosztalgikus időszaka helyett itt az időpont korunk kiábrándító jelene, a helyszín pedig Karcag fullasztóan csöppnyi légtere. Három fiatal srác – Guli, Virág és Nyéki –, három barát készül nekiugrani az életnek ebben a dél-alföldi kisvárosban, ingáznak a diszkó, a strand és a vasútállomás – a városka méltán kultikus helyei – között, háttérben mindenütt ott magasodik az ikonikus cukorgyár. A napi rutin, a lehangoló közeg és a kitörési vágy a Balatonhoz sodorja a srácokat, ahol persze törvényszerűen folytatódnak a megaláztatások, a küszködések és a kétségbeejtően egyforma napok. Hiába az új légkör, az új arcok, az új munka, a lehetőségek sorra szaladnak ki a fiúk keze közül, mintha sose lettek volna, mintha csak csalfa illúziók lennének. A Balaton és Budapest is pont ugyan olyan, mint Karcag, sansz sincs a kitörésre, csak dolgozni bagóért, elkapni egy-egy unatkozó asszonykát, bepróbálkozni egy pornó-hajón, a fővárosban hajtani a tutit, de ezeket is mind csak kudarccal a végükön…
 
Elképesztően szomorú és éleslátó film ez. Az események súlyos lassúsága pont olyan, mint a kisvárosi időszámítás, a ritmus ráhangol, majd néhol kizökkent a film világából. Felrázóan realista és szívszaggatóan eredeti kiseposz három fiatalemberről, akik ügyetlenül bukdácsolnak egy számukra reménytelenül élhetetlen világban, ahol rájuk csakis a kiszolgáltatott szerep juthat, bárhová is fussanak.  
Tökéletesen szerkesztett melodráma, érzelmes és okos film, kevesebb poén, mint a Moszkva térben, de mindenképpen pontosabb jellemrajzok és jóval érettebb látásmód.