Merthogy Gárdos Péter mozija egy kedvesen idétlen átlagcsalád forradalomátvészelő stratégiáját vázolja fel, többnyire a família gyerkőceinek aspektusából fókuszálva a sztorira. Az ő kis lelkükben nem sok vizet zavarnak az '56-os események, annyit vesznek csak észre, hogy a család felnőtt tagjai még a szokottnál is jobban meghülyülnek, az eddig pingpongozásra használt pincehelységbe most leköltözhet az egész ház, a nagyi kiluggatott kenyérrel állít haza, és a suliban is elmarad a tanítás. A nyolcéves Annamari persze borzasztóan élvezi a számára érthetetlen új szituációt, és lelkesen lobogtatja kisdobos nyakkendőjét a padlásablakból rákosimátyáselvtárspajtásozva, heveny szívinfarktus-közeli állapotba sodorva ezzel az amúgy is rémületbe zuhant szülőket. Tomi már tízéves, és őt sokkal lényegesebb kérdések izgatják, mint holmi forradalom; egy anatómiai album és egy vonalzó segítségével próbálja megállapítani, hogy minden testrésze – különös figyelmet fordítva a részletekre – a megfelelő mértékű fejlődést mutatja-e. Apa eközben pofozkodik, anya disszidálási kísérletét az ex-szerelmével egy selejtes bőröndfül akadályozza meg, a nagyi pedig vadul őrzi – a rozsdásodástól – a gondjaira bízott légvédelmi szirénát…
 
Azon túl, hogy egyértelműen a magyar színészi elit jutalomjátékáról van itt szó, a Szamárköhögés groteszk, metaforikus közege és a beléhalmozott abszurd humor remek lehetőséget nyújt az októberi események egy teljesen más szemszögéhez, ahonnét a történések tragikuma már nem is tűnik olyan lélekbehasítónak, inkább csak a melodramatikus háttérzaj szűrődik át a nevetésen.