Huszárik eredményesen kísérletezett, hiszen 1966-ban az oberhauseni filmfesztiválon a kísérleti kategória fődíját nyerte filmversével, az Elégiával. Huszárik 1950-ben felvételt nyert a Színművészeti Főiskola filmrendezői szakára. 1953-ban a kuláktörvény miatt hat évre eltávolították a főiskoláról, (nagyapjának több hold földje volt) majd 1959-ben rehabilitálták. 
 
Rehabilitációjának évében forgatta első filmjét, a Játékot. Leonardo Fioravanti, a római filmfőiskola akkori igazgatója azt mondta Huszárik etűdjéről, hogy élete legszebb kisfilmjét látta. Huszárik harmadik filmje, az Elégia látszólag az ember és a ló kapcsolatáról szól. Arról, hogyan kerülnek a lovak természetes környezetükből a városba, majd amikor már végképp semmi hasznukat sem veszik, a vágóhídra. 
 
Mikor először láttam az Elégiát, (úgy 15 évvel ezelőtt) az egyik jelentnél úgy döntöttem, elhagyom a termet. (Ha megnézitek a filmet, ki fogjátok találni, melyik jelenetről van szó.) Végül maradtam, sőt rögtön utána még egyszer megnéztem a teljes filmet. A termet elhagyni két okból sem lett volna bölcs dolog. Az egyik ok, hogy a filmesztétika tanár valószínűleg neheztelt volna rám, ha se szó, se beszéd otthagyom az óráját. A másik ok pedig az, hogy a film pontosan arról szól, hogy ne fordítsuk el a fejünket az elviselhetetlentől, merjünk szembenézni az elmúlás tényével. Az Elégiában Huszárik nem csak a lovaktól, de a lovakat bádog- dobozokra (villamosokra) lecserélő embertől is búcsúzik. Bódy Gábor így beszélt a filmről: "Az Elégia nem a lovakról beszél, hanem azoknak a végső vereségéről, akik békét kötöttek és megkerülték a szabadságot. Fájdalma az élők legnemesebb tévedésének, a hűségnek szól."