A negyvenes éveket idézi a színészek alakítása, a világítás, a hangosítás, sőt, műhelytitokként még azt is elárulhatjuk, hogy Soderbergh korabeli kamerákat és optikákat használt, hogy minden korhűen klappoljon. Ehhez képest furcsa, hogy a történet alapjául szolgáló, Joseph Kanon jegyzete kémregény „csak” 2003-as - noha a leleplezésre váró háborús bűnök, és az ostrom utáni nagyváros csatornáiban üldözött hosszú árnyak erősen emlékeztetnek Orson Welles klasszikusára, A harmadik emberre. Itt is közvetlenül a háború vége után járunk: egy amerikai katonai újságíró érkezik Berlinbe, napokkal a potsdami konferencia előtt. Háború előtti szeretőjét keresi, akit meg is talál gyanús véletlenek és minden hájjal megkent fiatal sofőrje révén, ám mindhárman sötét konspirációba keverednek.
 
Függetlenül attól, hogy az igazság felderítése vagy önös érdekek mozgatják őket, szemben találják magukat a különféle katonai zónák erőivel, és a romok alatt rejtőző bűnöket felszínre hozva halálos veszélybe kerülnek. Ám akárcsak Soderbergh olyan munkáinál, mint az Ocean’s 11 és társai, a tartalom és a forma - pontosabban a stílus - itt is fej fej mellett halad, és a ruhák, autók és gesztusok legalább olyan fontosak, mint a néhol kissé túlbonyolított történet. És akkor még nem is beszéltünk George Clooney, Tobey Maguire és Cate Blanchett hármasáról - ők aztán tényleg a végletekig kiélvezik a sokszor a modorosság hátárát súroló kosztümös film által nyújtott összes lehetőséget. És ha nekik jó, akkor nekünk is jó.