És itt az „igazi drámai feszültség” kijelentéshez mind a három szónak a magasabb, már-már mitikus értelmét képzeljük oda, hiszen előtte egyáltalán nem, és utána is csak mértékkel volt olyan filmművészeti alkotás, ami ilyen borzongatóan gyönyörű példát hozott volna a zsigerekig hatoló pszichológiai thrillerre.
 
A paráztatás nagymestere úgy kezdi a mozit, mintha egy teljesen átlagos film lenne. Szép szőke lányka illegálisan nagyobb összeghez jut, menekül, mi meg izgulunk érte, mert ugye így szokás. Aztán a főhősnek hitt szőkeség tragikus hirtelenséggel kihullik a sztorilájnból – ez viszont nem szokás – egy zseniálisan szerkesztett zuhanyzós gyilkossági jelenet folyamán. Innentől van új főhősünk, akiért aggódni lehet, hogy aztán a legvégén kapjunk egy újabb jókora pofont, amit minden fázisában nagyon fogunk élvezni. A Psycho bizony a nagy átverések mozija is. Kezdetben a bűntudat, a lelkiismeret-furdalás, majd az elszigeteltség és a magány érzése miatt eshetünk pánikba. Mindeközben pedig izgalmas krimit is kapunk, az állandó feszültséget csak tetézi Bernard Hermann idegtépő muzsikája, aki hanyag eleganciával csak úgy jellemezte munkáját, mint „fekete-fehér történetet elmesélő fekete-fehér film fekete-fehér filmzenéje”. 
 
A történetről Hitchcock intő szavainak eleget téve nem is mondunk el többet. Bár nem valószínű, hogy van még ember, aki ne ismerné a sztorit, hiszen lassan orvosi fogalom lesz a Bates-jelenség. Mindenesetre kihagyhatatlan és bármikor utánnézhető mesteri alapmű.