A film az embercsempészet és a motorversenyzés világába vezeti a nézőt - elég szokatlan párosítás. Az összekötő kapocs a két terület között - ha a körbe-körbe száguldó, meg nem álló versenyzőket mint metaforát nem számítjuk - Ludvik, az exmotorversenyző, aki megkeseredve, kiábrándultan, betegen és özvegyen menekülteket csempész át a határon. Társául szegődik a fiatal Rudi, aki eleinte érzékeny és zöldfülű, de hamarosan ugyanolyan rutinosan hajtja át a határon a szerencsétleneket, mint tanítómestere. 
 
A Zöldhatár párhuzamosan mutatja két főhősünk munkáját és magánéletét - az előbbinél elsősorban a durva és megdöbbentő részletekre koncentrál. Megtudhatjuk, mi vár valójában a Föld minden tájáról érkező reménykedőkre Nyugat-Európában, a határ túloldalán, hogy mi mindent kell megtenniük a szebb fiatal nőknek az embercsempészek kedvéért, hogy hány kínai vagy afrikai fér el egy autó csomagtartójában stb. A legmeghökkentőbb az egészben, hogy mindezt nem a menekültek, hanem maguk az embercsempészek szemszögéből ábrázolják az alkotók - mindenféle véleménynyilvánítás nélkül, pusztán a szikár bemutatásra szorítkozva. 
 
„Hőseink” magánéletét is csak így ismerjük meg: nem kerülünk közel hozzájuk, csak néhány történés villan fel epizodikusan. A film tehát leginkább csak a felszínt karcolja mindkét fronton, de ez talán nem is olyan nagy baj. Az igazi újdonság az egészben úgyis az, hogy egy balkáni filmben nem színvak kamionsofőrök, vidám cigányok és ütődött figurák dévajkodnak és duhajkodnak, hanem valódi emberek a valódira sajnos nagyon is hasonlító történet szereplői. Ilyen is kell: egy szomorú film Szlovéniából, egy újabb alternatíva az „Európa Álomra”. Talán az rá a magyarázat, hogy egy lépéssel közelebb van Nyugat-Európához...