Az 50-es évek végének feszült légkörében gyereknek lenni amúgy sem lehetett könnyű, de ezeket az éveket intézetben abszolválni – úgy, hogy közben ne váljon érzéketlen emberi ronccsá a még csak szinte-ember –, ahhoz valami több szükségeltetik a puszta lelkierőnél.
 
A rendező gyermekkori megpróbáltatásainak helyszínét vitte vászonra, egy kis csapat rémült szemű gyerekkel és egy lelketlen, nevelőcélzatú szadizmusban tobzódó tanári gárdával. A főszereplő – Sopsits gyermekkori alteregója – a 9 éves Soproni Áron, akit apja pár hónap nem túl meggyőző küszködés után intézetbe ad. A fiú nem érti sem a körülötte zajló kegyetlenkedéseket, sem a világ kifordulását önmagából, sem a tényt, hogy léte tulajdonképpen haszontalan. Állandó szökései kétségbeesett kitörési kísérletek magából a nyomorúságból, mert valójában nincs hova menekülnie. A felnőttek zord szigora és kíméletlen nevelési módszerei szövetségesekké kovácsolják a gyerekeket, akik naivan még ebben a pokoli környezetben is hiszik, hogy megtalálhatják a szépséget és boldogságot. A dacos kis főhős legnagyobb ellensége Csapó tanár úr, akinek nevelési elvei nem egészen férnek össze az emberség szabta határokkal, bár meggyőződése, hogy csak vasfegyelem, megaláztatások és kegyetlen versenyeztetés árán készítheti fel tanítványait a kinti fogcsikorgatós életre. 
 
Végig nyomasztó atmoszféra nehezedik a filmre, szomorú-szép képei szíven ütik az embert, és az ilyen szintű kiszolgáltatottság igazán felkavaró impresszióként csapódik le a lelkekben. Ráadásul több szinten is működik a mondanivaló anélkül, hogy rásüthetnénk az ideologizálás bélyegét.