A Klaxons három éve robbant be. Abban az esztendőben nem nagyon volt együttes, mely nagyobb hisztit váltott volna ki. Pedig így visszagondolva volt pár nagy dobás (Kings Of Leon: Because Of The Times, Ryan Adams: Easy Tiger, Arctic Monkeys: Favourite Worst Nightmare, Arcade Fire: Neon Bible), de valahogy mégis ez volt A Banda, akiről mindenki beszélt. Talán félig-meddig azért, mert a Kalxons bele is illett az akkori korszellembe, meg ki is lógott belőle, és nem nagyon tudta őket hova tenni senki. Jamie Reynolds egy gyengébb pillanatában ráfogta zenéjükre, hogy "nu rave", és elszabadult a pokol. Mindenki dumált összevissza, hogy létezik-e egyáltalán olyan, hogy nu rave, meg hogy akkor most a Klaxons egy színtéralapító bandának számít-e vagy sem. Meg egyáltalán, hogy most mi van. Lényegében semmi.
Az volt, hogy a Klaxons ugyanazt a disco-punkot nyomta, mint mondjuk a The Rapture, a !!! vagy a Radio 4, azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy ők beemelték a szirénákat, beordítottak néhány "DJ!"-felkiáltást, és behoztak pár nyolcvanas-kilencvenes évekbeli effektet, meg némi acid house hatást, ettől aztán olybá tűnt, mintha ők is az ecstasy partira pörögnének, pedig nem. Mozgalom igazán nem volt mögöttük, zászlót vinni nem lehetett, a gumicsonton viszont jól elcsámcsoghattak a zenebuzik meg a szaksajtó. A Klaxons abban volt zseni, hogy úgy sajátított ki magának egy korszakot ill. aggatott magára egy címkét, hogy az lényegében nem is illet rá. Kiszolgálta az akkori Zeitgeistot, és nem törődött a közeljövő mítoszaival. Egyébként pedig bitang erős slágereket (Atlantis To Interzone, Golden Skans, Two Receivers) írtak, olyanokat, amilyeneket uram bocsá' az Arctic Monkeys akkor sem, azóta pedig pláne nem. A James Ford producerrel felvett lemez odabiccentett David Bowie-nak és Brain Eno-nak is. Teljes volt a révület, és majdnem teljes lett a megsemmisülés is.
A második lemezt jó ideje ígérték már. A munkálatok a producer-guru Tony Viscontival (Bowie, T.Rex, Paul McCartney and Wings, Morrissey) kezdődtek, a korábbi lemeznél is bábáskodó James Forddal folytatódtak, majd a kukában landoltak. Állítólag a kiadó azzal az indokkal küldte vissza az anyagot, hogy túl progresszív. Végül tavaly novemberben a trió megtalálta magának a nu metal felől érkező Ross Robinsont (Korn, Limp Bizkit, Slipknot).
Az új zenei megmondó új felfogást hozott. A hangzás végtelenül tömör, már-már áthatolhatatlan. A basszus például úgy dübörög, hogy majd beszakad az ember dobhártyája, a dobok is rendesen szólnak. És ez az, ami elviszi a lemezt. A sound. Merthogy emlékezetes dalok nemigen fordulnak elő rajta. A három évvel ezelőtti lemezzel összehasonlítva a Surfing The Voidon egy teljesen más zenekar játszik. Egy olyan banda, amiben jó szerzők vannak ugyan, de olyanok, akik nem hajlandóak slágereket írni, és nem hajlandóak változatos dalokban gondolkodni. A Klaxons megy a maga útján, tágítja saját univerzumát, azonnal felismerhető akar lenni, önazonos, mert nyilván ezekben a CTRL+C, CTRL+V időkben ezt tartja a legnagyobb erénynek. És tulajdonképpen igaza is van.
A Surfing The Void, akárcsak az MGMT idei munkája, lassan adja meg magát. Nincsenek rajta megkapó dallamok, a foszforeszkáló, neon nu rave pedig végképp a süllyesztőbe került, a szirénákkal és a táncos ugrabugrával együtt. A tudományos fantasztikum azonban továbbra is birizgálja a srácok agytekervényeit. A korongra leginkább a szürreális és az experimentális jelzők illenek. Az album egy hideglelős szintihangokkal, torzított basszussal operáló, táncos vagy épp poszt-punkosan monoton ritmusra húzott végtelenül sűrű massza, melynek felszíne alatt egy alternatív valóságot találunk - már ha nem félünk az ismeretlen felfedezésétől.
Minden szám olyan, mintha az elidegenedett, forró szélvihartól perzselt Mars vörös felszínén kóborolnánk, Ballard és Burroughs társaságában. A Surfing The Void kaotikus és vészterhes, mint egy intergalaktikus támadás. Nincsenek nyugvópontok, nincs mihez tartani. Minden relatív. Ha akarjuk, a nyitó, gagyi klipes Echoes, a bivalyerős basszuson pattogó The Same Space, vagy a galaxisok között kóválygó Venusia slágerek, földi mércével azonban egyáltalán nem azok.
A Klaxons progresszivitása nem megalomán, mint a Muse-é, de szerencsére nem is öncélú. Ugyanakkor könnyen lehet, hogy kockázatvállalás híján elkerülhetetlen a regresszió.