A Massive Attack ha nem is művelte azt a röhejes és szánalmas marketingkampányt, amit Axl Rose a tizeniksz évig ígért Chinese Democracy kapcsán, 3D és Daddy G azért jól kivárt. A The Wild Bunch kollektívából startolt srácok a kilencvenes évek elején, közepén és kicsit a végén is a pop egyik legnagyobb újítóinak számítottak,  ám így az ötvenhez (!) közel mintha kifogytak volna az invencióból.

A Blue Lines (1991), a Protection (1994) és a Mezzanine (1998) a maguk soulból, dubból, reggae-ből, hiphopból, na és persze fűből, füstből gyurmázott képlékeny és esendő, ugyanakkor paranoid és depresszív világával egyenesen a tudatalattinkba hatoltak. A triphop, vagy ahogy a sznobok nevezték, subterranean blues virulensnek bizonyult.

A 2003-as 100th Window-t azonban már nem tártuk ki olyan nagy hévvel, még akkor sem, ha már mindentől elment a kedvünk. Az ablakon túl már csak tél volt és csend és hó és halál. Bristol akadémistái hat évvel ezelőtt kiadtak egy nem túl izgalmas fimzenealbumot (Danny The Dog), majd 2006-ban egy kompilációval (Collected) altatták a közvéleményt. Azelőtt és azóta: ígéretek. "Jön az új hangzó." A Weather Underground munkacímű matéria azonban nem jött. Érkezett viszont helyette egy beharangozó EP tavaly ősszel.

Arra azért nem tettünk volna sokat annak idején, hogy a triphop triumvirátusból (Portishead - Massive Attack - Morcheeba) a kétezres években épp a Portishead rukkol majd ki érvényes albummal, pedig... A Massive Attack új korongját szívesen pakoltuk volna a polcra a portásfejek 2008-as klasszisa mellé, de nem. A Heligoland nem mély, nem klausztrofób, nem depresszív, nem paranoiás, és sajnos nem belülről jövő. Nem érezzük a mélységi mámort, nem lengik be baljós árnyak. A Heligoland mindezek ellenére professzionális cucc - ami persze a popban nem értékmérő.

A lassan a bőröd alá kúszó, Tunde Adebimpe (TV On The Radio) által elővezetett Pray For Rain visszhangosított zongorája, pergő dobfutamai lúdbőröztetőek, a Martina Topley-Bird gyermeki, naiv énekével megszólaló éteri, robotikus dob+basszus témára pakolt Babel megbabonáz. A hűséges hangot, Horace Andy-t szerepeltető Splitting The Atom olyan, mint egy régi Leonard Cohen dal. A Guy Garvey-val (Elbow) felvett Flat Of The Blade egyszerre hozza a Kid A-t és Hollywood negédességét, míg Damon Albarn (Blur, Gorillaz, The Good, The Bad & The Queen) elcsigázott kesergésével fájdalmassá tett szemi-akusztikus Saturday Come Slow egy sima Thom Yorke utánlövés.

A Heligoland valamiért mégis a pszichédre hat: lázálmos, látomásos éjszakai utazás az egyedüllétbe.