Maga az ötlet egyszerű: az emberiséget a saját maga által épített gépek pusztították el – tisztára mint a Terminátorban –, és kicsiny, szervetlen lények keresik az élet értelmét a posztapokaliptikus világban – hangyányit, mint a WALL-E-ban. Az apró lények nem robotok, hanem találékony rongybabák, és szükségük is van minden eszükre és rátermettségükre, mivel egy ijesztő, macskacsontváz külsejű valami vadászik rájuk.

A számozott kis csapathoz csatlakozó új baba, a 9-es aztán egyszerre hozza meg a reményt és a teljes pusztulás lehetőségét, amikor az általa megtalált kis herkentyű mozgásba hoz egy rég szunnyadó gigantikus gépezetet. A bábuknak nincs más választásuk, a kütyüt meg kell semmisíteni – akárcsak a megfelelő tárgyat A Gyűrűk Urában, és maga a gép is sokban emlékeztet Szauron szemére a kérdéses filmben. Ahogy a fenti sorok is illusztrálják, a 9-et nem a történet eredetisége adja el, sokkal inkább a képi világ. Acker pazarul adja vissza a világvége bizarr esztétikáját, a kis figurák mozgatása az ember teremtette és általa elpusztított környezetben pedig néhol a zsenialitás határát súrolja – és helyenként át is lépi azt. Ínyenceknek ajánljuk Tim Burton védjegyeinek felkutatását a vásznon – akad belőlük elég.