Az apa, Serge Gainsbourg lehetett bár láncdohányos, alkoholista, szexista, lehetett rútabb a Sátánnál is, tapadtak rá a legjobb nők. Persze, hisz zseni volt. Bardot ágyba csábítása után Jane Birkin színésznő következett a sorban. A frigyből a bármikor korai magömlést okozó Je T'aime... Moi Non Plus mellett egy kislány is született.
A tini Charlotte nem volt épp gondtalan. Apja félig drogos, vagy tán egészen az, anyja meg olyan, amilyen. A lányt zrikálták, ahol érték. Nem csoda hát, hogy leszegett fejjel, zavartan koslatott a suli folyosón, míg nem aztán szembe jött a nagy szerelem, Yvan Attal. Persze ez itt nem celeb-műszak, csak megpróbálom megérteni, miért van Charlotte-ban az a mérhetetlen szomorúság, ugyanakkor önzetlen ragaszkodás.
Aztán jobbnál jobb alakítások jöttek (21 Gramm, Az Álom Tudománya, I'm Not There - Bob Dylan életei), 2006-ban pedig előállt második lemezével (a debütáló Charlotte For Evert tizenöt évesen, apával énekelte fel). Az Airrel, a Pulp gyógyegerével, Jarvis Cockerrel, a The Divine Comedy-s Neil Hannonnal és a Radiohead producerével, Nigel Godrich-csel feljátszott éteri 5:55 mindenkit elcsábított. Az ominózus vízisíbaleset és az abból adódó agyvérzés után Charlotte azonban majdnem nem tért vissza. Amikor pedig mégis, azonnal dolgozni kezdett. Forgatott (Lars von Trier: Antikrisztus), lemezt készített. Az IRM ennek a zaklatott időszaknak a terméke.
A mű szerencsére kevésbé művészieskedő és túlgondolt, mint a kolléganő tavalyi lemeze, introvertáltabb és letisztultabb, mint az 5:55, nagyjából Beck Sea Change-e és Martha Wainwright 2008-as hangzója közé pozícionálható. A gárda teljesen lecserélődött. A produceri székbe Beck ült. Miért? Talán csak azért, mert Serge Gainsbourg 1971-es Histoire De Melody Nelson című Lolita-adaptációja bevallottan óriási hatással volt rá, és így akart törleszteni. Talán. Valószínűbb azonban, hogy Beck papája, David Campbell, az 5:55 vonós-hangszerelője hozta össze a fiatalokat.
Ha így, ha úgy, az IRM tökéletes szerető. Kézenfog és kivezet magadból, vagy inkább még mélyebbre vezet önmagadba. Erős erotikus atmoszféra van itt, feslett, mégis ártatlan, szűzies és vad. Félhomályban ücsörgünk. A ritkásan leengedett redőny mögött persze ott zsizseg a világ, mégsem szűrődik be zaj. Csak Charlotte énekel, hol angolul, hol franciául. Suttog, sóhajtozik és incselkedik velünk.
A földöntúli hangokkal játszó címadó dal dobja a Radiohead There, There-jét hozza, aztán a végén persze elszállunk. A Me And Jane Doe bontogatós akusztikus folkját marimba, xilofon és visszhangosított férfikórus fonja át. A folkos-bluesos Heaven Can Wait kótyagos honky tonk zongorával és egyszerű akkordozással indít, aztán hangsúlyos rézfúvósszólamokkal egészül ki, csak hogy megbabonázzon minket.