Az a típusú éteri, atmoszférikus, fátyolos, levitáló szimfonikus pop, mely a tíz évvel ezelőtt megjelent Soft Bulletinnel elemelte a The Flaming Lips-t, nyomokban van csak jelen, amolyan helykitöltő antianyagként. Helyette olyasmik dominálnak, amik 1969 óta nem domináltak poplemezen, vagy legalábbis nem ebben a formában.
A nagyon korai Pink Floyd tart itt kaleidoszkópikus szeánszot, azokból az időkből, amikor a még nem teljesen bomlott agyú Syd Barrett a kozmosz hangjait hívta elő társaival az UFO-ban. Az Embryonic textúrájába idegen testként, mégis szerves anyagként Miles Davis is bevonódik. A Bitches Brew kaotikus jazz rockja szinte minden trekk alatt ott hömpölyög. Az elektromos zongora például végig úgy szól, mintha Corea és Zawinul pattogna a billentyűkön.
A nyitó Convinced Of The Hex zajos gitárprüntyögéssel indít, aztán behasít egy még zajosabb akkord, és jönnek a monoton krautrock grúvok. Fülsértő és hitetlen. A The Sparrow Looks Up At The Machine legalább annyira gépies, mint amennyire a korai jazz rock igéjét hirdeti. Az el- vagy inkább az időben visszavágyódó, az emberiség gonoszságán lamentáló, mégis szerelmes Evil olyan, mintha a víz alól szólna. A zaklatott, viszketeg, áthatolhatatlan zajkollázsra feszített Aquarius Sabotage pedig onnan is szól, legalábbis addig, amíg be nem úszik egy gyönyörűséges vonósbetét. És így tovább.
Megható rebegés és felzaklató gyötrődés, szépség és szörnyűség, megnyugvás és félelem. Oldásra kötés, kötésre oldás. A leginkább dalközeli, akusztikus-vonós I Can Be A Frog-ban, a Yeah Yeah Yeahs-es Karen O bohóckodik, hol szörnyet, hol indiánt, hol jaguárt, hol meg farkast játszva. Az art-punk vadócka a lemez végén egyébként még egyszer hallatja hangját, de csak egy kicsit: a pumpáló, torz és visszhangosított elektromos zongorával pszichedelikusra varázsolt Watching The Planets-ben vokálozik, bár ez inkább csak fogás, mintsem hozzáadott érték. Csakúgy, mint az MGMT szöszmötölése - VanWyngarden és Goldwasser a Worm Mountain-ban farigcsálják a hangokat.
A The Flaming Lips Embryonic-ja nem fejthető meg hagyományos megértés-technikákkal. Nem arról van szó, hogy a széthúzó tagság merő exhibicionizmusból mindent meg akart volna mutatni (The Beatles: The Beatles), és nem is arról, hogy a pszichedélia utat tört volna magának a rakenrollon át (Led Zeppelin: Physical Graffiti). Nem az történt, hogy az apakomplexus, az én-keresés és a sztárság által torzult személyiség gigantikus, megalomán produkciót szült volna (Pink Floyd: The Wall), sőt még csak az sem, hogy pusztán a buli kedvéért pakoltak volna fel néhány tucat elsőosztályú ujjgyakorlatot (Red Hot Chili Peppers: Stadium Arcaduim).
Nem. Az Embryonic végtelen szabadságfokkal bír. Nem robban szét az energiától, nem tör babérokra, nem akar rocktörténelmet írni, nem akar slágereket termelni. Művészetet közvetít, nem hivalkodón, mégsem szerényen. Wayne Coyle egyszerűen úgy gondolta, a kortárs szélsőértékek transzformálásához épp hetven percre és épp ezekre a hangokra van szükség. Hogy ez öncélú művészkedés-e, esetleg a pop megújítására tett kísérlet, igazából gancegál.
A The Flaming Lips egyedfejlődése épp csak most kezdődik (újra).