Dizzee - per Dizzee - a tempót tekintve nem sokat változtat az albumon, és a lemez közepére illesztett Freaky Freaky és a Chillin' Wiv Da Man Dem fotelromantikus pihegése után újra kilép a vip lounge üvegkalitkájából, és tulajdonképpen ott folytatja, ahol a Can't Tek No More elektromos sokkolóval bátorított dub-reggae-jével abbahagyta.

Dylan Kwabena Mills - ezen a néven ír alá például hivatalos iratokat - egyik nagy vonzereje, hogy megszámlálhatatlan MC rappelésével szemben az egyébként is masszív alapokba itt igazából a szövegelés hozza be azt az ellenállhatatlan dögöt, ami táncoltat, és pályájára állítja a szórakozást. Saját képességeivel tökéletesen tisztában lévő, dopamin-túlvezérelt,  de tudatosan szerkesztő és határozott egóval állunk szemben - vagy együtt.

Az mindenképpen kedves és szép dolog, hogy a lemez nem party-himnusszá vált slágerek és ötlettelen töltelékek dalsora lett. A már sokat hallott húzószámok közé ülő darabok sem potyognak le a lemezről, sőt többükbe kényelmesen belefér a lehetőség, hogy tovább erősítsék a lemezt ilyen-olyan listákon a helyezések tulajdonképpen érdektelen szintjén is.

Dizee Rascal tökéletes klublemeze nem esik saját egójának csapdájába, és az egyismeretlenes egyenlet végén lelkes, alapos munkával szerkesztett, arányos és kerek végeredményt kapunk.