The XX: XX
A szplín tökéletes ihletforrás. A The XX londoni négyese nyilván tisztában van ezzel az alapvetéssel, mert ennyire nyomasztó, depresszív, klausztrofób, komor, ugyanakkor tiszta és tökéletes popzenét csak úgy képes előállítani valaki, hogy intim viszonyt ápol a kilátástalansággal, vagy épp a reménnyel. Az XX olyan, mint egy sírfelirat. Az is: a táncos poszt-new wave és indie sírfelirata.

Ami a saját producerkedés mellett kiadott bemutatkozáson történik, annak végül is minden hangja felcsendült már, ugyanakkor meg annyira egyedi az egész, annyira primer és hatásos, hogy hajlamosak vagyunk azt gondolni, ezt bizony ők találták ki. A rosszkedv, a lehangoltság és a vágy soha, de legalább is a nyolcvanas évek eleji Cure óta nem volt ennyire rosszkedvűen, lehangoltan és elvágyódón barázdákba vésve. Az egész produkció pengeélen táncol, minden szám alatt ott izzik valami, ami kitörni készül, aztán persze elfojtva marad.

A szemtelenül fiatal kölyökkori barátok, Romy Madley Croft és Oliver Sim csaknem minden éteri dalukat duettben adják elő, de még véletlenül sem színes, szagos kettősökre kell itt gondolnunk, inkább olyasmire,  mint amikor két hiperérzékeny figura legféltettebb titkait osztja meg egymással suttogva, félig lehunyt szemmel, alig hallhatóan egy nagyon sötét szobában. Mindehhez Baria Qureshi billentyűs és Jamie Smith (dobprogramok) biztosít diszkrét, porcelánfinomságú kísértet-kíséretet. Ha profánul akarnánk fogalmazni, azt mondanánk, melankolikus minimálpopzene ez, de nem akarunk, hiszen ez még véletlenül sem ilyen egyszerű. Az album pontosan ott folytatja, ahol a Cure '80-81-ben abbahagyta.

Ami viszont az egészet idézőjelbe teszi, az az, hogy a kvartett olyan r&b előadók számait remixelgeti szabadidejében, mint a Womack And Womack (Teardrops) vagy Aaliyah (Hot Like Fire), merthogy Romy szerint szuggesztív énekstílusára ezek az előadók, illetve a smukkos, csöcsrázós r&b-k tették a legnagyobb hatást. A csajszi ugyanúgy sztárolja Rhiannát, mint Mariah Carey-t, szerencsére azonban egyikük sincs kimutatható hatással az XX-re, annál inkább a The Kills, a Portishead, a Cocteau Twins és a Velvet Underground, a dark, a nyolcvanas évek cipőbámuló soundja és a nyirkos, gyötrelmes Joy Divison.

A londoni XL Records-nál megjelent kislemez, a Crystalised pszichedelikus klipje némiképp Robert Smith-ék Boys Don't Cry-ját juttatja eszünkbe, miközben a dal olyan mélységekbe ránt, ahol a dark egyik fő monolitja, a Seventeen Seconds óta nem jártunk.

Radics Gábor
2009.08.24