- Saját bevallásod szerint tiéd a szórakoztatóipar leggagyibb neve. Ez honnan jött? 

Party Ben: Már maga a történet is, hogy hogyan lettem ‘Party Ben’, elég béna. Úgy 15 éve egy San Fransiscó-i rádiónak dolgoztam, egy elektronikus tánczeneműsort szerkesztettem minden szombat éjjel. Éjféltől hajnali 5-ig DJ-ztem adásban, és amikor 4 óra felé kezdtünk lefáradni, beindult a hülyülés. Egymásnak szólogattunk be a szerkesztőtársammal, mindenféle vicces nevekkel illettük egymást. Neki Aaron volt a neve, én Action Aaronnek becéztem, ő meg engem Hülye Bennek. Én mondtam be a mikrofonba az aktuális koncerteket és partykat, és az ismerőseim kérdezgették, hogy meg is nézem-e a bandákat, amiket ajánlok. Azt válaszoltam, hogy mindig otthon maradok és bealszom, mert túl fáradt vagyok. Erre megkaptam, hogy „jó kis partycsávó vagyok, ha sosem járok sehová”. Ilyen ironikusan lettem Party Ben. 

- Elég sokféle zenei hatás ért, de úgy tűnik, hogy az amerikai előadók vannak túlsúlyban... 

PB: Nem vagyok biztos benne. De ha végigtekintünk a remix- és a mash-up-kultúra történetén - a ‘60-as, ‘70-es évek kísérletezős, szalagos felvételeitől kezdve a ‘80-as évek hangmintás hiphop zenéin át az első mash-up-figurákig, egészen a Freelance Hellraiser vagy a Go Home Productions cuccaiig, akik szintén elég korán kezdték ezt a műfajt - akkor kitűnik, hogy rengeteg minden megérintett. Foglalkoztam electróval, dance-szel, de a világ minden tájáról -például Brazíliából vagy Portugáliából - is jutottak el hozzám zenék, amiket nagy étvággyal hallgattam és a hangmintáikat kevertem is. Mikor a rádióműsoron kezdtem el dolgozni 2003-ban, akkor a Soulwax show-i fogtak meg leginkább.  

- Hogyan döntöd el, melyik dalokat dolgozod fel? 

PB: Néha csak eszembe jut egy dallam, és ilyenkor rohanok a stúdióba, mert addigra már tudom, hogy ennek hogyan kellene megszólalnia. 

- Elképesztő, hogy két dal mennyire össze tud passzolni... Te pedig, mint egy csatorna vagy médium, „csak” formába öntöd?  

PB: Mindig is vonzott a montázs és a kollázs készítésének technikája, akár fotóról legyen szó, akár más képzőművészetről. Szeretem meglátni az összefüggéseket, és a többi művészeti ágnál ez valahogy könnyebben működik. A zenében szigorúbbak a szabályok. Határokat húzunk, hogy bizonyos zene szól a feketéknek, más a fehéreknek; vagy, ugye, ott van a mainstream és az underground megkülönböztetése. Ha átléped ezeket a vonalakat és különböző dolgokat kapcsolatba tudsz hozni, az az igazán érdekes. Két szám nagyon hasonló lehet, annak dacára, hogy teljesen más közegből jönnek - és ez a legkirályabb. 

- Említetted, hogy érdekelnek a művészetek... 

PB: Szeretem összehasonlítani azt, ahogyan az emberek a zenéről és a kortárs művészetekről beszélgetnek. Ha az előbbi a téma, akkor könnyen kijelentik, hogy lopja a zenét az, aki felhasználja, például remixeléshez. Bezzeg, ha Andy Warhol egy konzervdobozról készít képet, senki sem mondja, hogy lenyúlta. Ő új kontextusba helyezi. Vagy ha Marcel Duchamp kiállít a múzeumban egy bidét (a Fountain c. mű - a szerk.), akkor az emberek ezt már művészetként kezelik, mert új értelmet ad a tárgyaknak. És ez évekkel ezelőtt történt már. A zenében ez a forradalmi lépés még nem zajlott le. 

- Úgy gondolod, hogy a dalokban is valami többlet rejlik, amit ki lehet bontani? 

PB: Ha az ember egyszer rákap erre és úgy kezd gondolkodni, hogy minden számban ezt a lehetőséget keresi, akkor erről már nagyon nehéz leállni. Olyan ez, mint egy fertőző kór. Nem tudsz már utána csak úgy „zenét hallgatni”, az eredeti értelemben. 

- Mint „pop-bastardizer” (kb. popkorcs-gyártó - a szerk.) azért érezted már úgy, hogy van olyan sláger, amit érintetlenül tudnál hagyni? 

PB: Előfordul. Például imádom a New Ordert (velük kezdtem a mash-upok készítését), de van olyan számuk is, amit kimondottan nem szeretek, és kicsit fel akartam javítani. Fiatalabb koromban The Smiths-rajongó voltam, meg is próbáltam újraértelmezni pár számukat, de úgy éreztem, hogy nem lett elég jó, nem ütötte meg azt a szintet. Mert egy Smiths-átiratnak fantasztikusnak kellene lennie! 

- Készítettél Michael Jackson-feldolgozást is (Nelly Furtado-mintákkal, a Promiscuous With You-t - a szerk.)... 

PB: Sok felkérés érkezett mostanság, hogy csináljak több Jacko-számot, de nekem ez most rossz érzés lenne. Nem akarok a halálával nagyobb népszerűségre szert tenni. Később viszont nem kizárt a dolog.