15 év óta ez az első Green Day-album, amihez Rob Cavallónak nincs köze: Billie Joe Armstrongék új producere a kilencvenes években Nirvana-, Smashing Pumpkins-, Sonic Youth- és persze Garbage-lemezekkel kanonizálódott Butch Vig (lásd interjúnkat!), aki azonban a 21st Century Breakdown által megénekelt XXI. században már csak az AFI, az Against Me! és a Jimmy Eat World producere (lásd: Chase This Light). Persze ezúttal is profi munkát végzett, főleg mivel azt a feladatot kapta, hogy még jobban kitolja az egykori puritán punktrió hangzását a grandiózus-teátrális klasszikus rock felé. Hasonlóképpen, ahogy Cavallo csinálta az American Idiot turné előzenekarának, a My Chemical Romance-nak az ambiciózus rockopera-konceptalbumán, a 2006-os The Black Parade-en, amit részben az American Idiot ihletett – és amit már a Green Day sem hagyhatott figyelmen kívül, amikor nekilátott elkészíteni az American Idiot töményebb, sötétebb és monumentálisabb folytatását/párdarabját.
A 21st Century Breakdown esetében – mely a hagyományos CD-tokos verzió mellett egy 52 oldalas könyvecskét formázó díszkiadásban is megjelent – még ordítóbb a konceptjelleg, a rockopera struktúra, már a hátsó borító címlistájáról is ordít: van egy intro (a rádiósercegésből előúszó Song Of The Century), és utána három hangzatos című felvonásba (Heroes And Cons, Charlatans And Saints, Horseshoes And Handgrenades) csoportosulnak a dalok. Ahogy az American Idiot esetében, a második és az utolsó előtti szám ezúttal is többtételes kompozíció, és a legvége ezúttal is egy levezető dal.
Ám ahogy a beharangozó slágernek választott Know Your Enemy sincs a briliáns American Idiot kislemezdal szintjén, úgy a többi kitüntetett ponton is alul maradnak az új kompozíciók: tételeit tekintve az elején a címadó 21st Century Breakdown (egy Who-nyitány, egy hejehujázó kelta punkmasírozás, egy Bowie/Queen-típusú glam ballada) és a végén az American Eulogy (az intro visszatérése, Billie Joe Deadbeat Holiday önidézete és a basszista Mike Dirnt által énekelt Clash-szerűség, majd e két utóbbi refrénjének összefonódása) messze nem olyan ötletgazdagok és szórakozatóak, mint a 2004-es lemez öttételes kilencpercesei, a Jesus Of Suburbia és a Homecoming voltak (oké, a záródalokat tekintve a Who-példatárat újra előszedő See The Light most „záródalabb”, mint a Whatsername volt, de a kifutása valahogy nem az igazi).
Ahogy az American Idiot világában Kertvárosi Jézus/Szent Jimmy meg a Hogyishívják nevű csaj, itt is van egy fiú meg egy lány, Christian és Gloria (figyelem, beszélő nevek!), akik ezúttal sokkal nagyobb szerepet kapnak a dalokban, ahogy bukdácsolnak a Bush-korszak átokföldjén (a vallás és a patriotizmus nyomása, háború, médiaterror, leszedált nemzet, bizonytalanság, önpusztítás, lázadás! – lázadás?! stb.), bár maga a történetük elég homályos. Egy kicsit koncentráltabb sztorival (és ha még a Bush-éra alatt, nem pedig fél évvel utána került volna piacra) a 21st Century Breakdown sokkal nagyobbat üthetett volna. Vagy ha a szövegíró-frontember és zenésztársai nem erőltetik annyira ezt a nehézkes rockopera-konceptkeretet.
Merthogy maguk a dalok – bár ezúttal több van belőlük, átlagban kicsit hosszabbak és dúsabb hangszerelésűek – nagyrészt nagyon jók, nagyon változatosak és nagyon szórakoztatók. A Peacemaker a közel-keleti hadszíntérhez illő egzotikus motívumokban fürdik, a ¿Viva La Gloria? (Little Girl) a Weill/Brecht-songok világába kirándul, a Before The Lobotomy egy újabb Who-mutatvány, a Last Night On Earth szerelmesdala John Lennon-trip (a Restless Heart Syndrome meg már ugyanaz szoft-rockba tolva), a Last Of The American Girls slágeressége a Weezer-féle pedáns power popot idézi (a 21 Guns című stadionmodulált power ballad azonban már túlzás, mintha nem is a Green Day-t hallanánk!), az East Jesus Nowhere glam-istentelensége egy Marilyn Manson-fricska, a trappolással nyitó Horseshoes And Handgrenades pedig biccentés a 2004-es év másik híres Idiot slágerét jegyző zenekarnak, a Hivesnak (igaz, Billie Joe-ék már a jóval a Main Offender előtt elsütöttek egy nagyon hasonló riffet, az 1997-es Nimrod album All The Time című dalának közepén), sőt reciklálás alá kerül maga a Green Day-életmű is (a Christian’s Infernóban még a tagok Network nevű new wave hobbiprojektje is), leginkább persze a Warning album motívumai.
A bevezetőben felhozott The Black Parade-del zenei szempontból bőven akadnak közös referenciapontok (Kurt Weill, Beatles, Queen, Bowie, Manson), ahogy éles különbségek is (Pink Floyd helyett Who, T.Rex helyett Clash, Smashing Pumpkins helyett Weezer, Oasis helyett Hives stb.), viszont ha csak a Green Day saját univerzumán belül nézzük, akkor a 21st Century Breakdown az American Idiotnak a Warninggal beoltott és felpumpált hibridje – kicsit nehézkes, és bizony kevesebb a humora is, de kétségtelenül impozáns óriás.