Jason Statham az akciófilm műfajában ma a legmegbízhatóbb márkanév. Egyfajta kedélyes brutalitásával, figyelemre méltó strapabírásával és fanyar humorával szinte mindenből tud valami szórakoztatót hozni. Másnak például aligha hinnénk el, hogy miután az első részben halálos mérget kapott és pár ezer méteres szabadesést hajtott végre egy helikopterből, még mindig él, azzal a pici hendikeppel, hogy valaki ellopta a szívét - naná, hogy megint a kínaiak -, és egy árammal működő műketyerét rakott a helyére.

Ezt kell aztán izzadós hősünknek szivargyújtóval, rendőrségi sokkolóval vagy kapcsolószekrénnyel működésben tartani, miközben a régi műszert szerezné vissza, és persze különböző kisebbségekhez tartozó rosszarcúakat kell hatástalanítania. Ezzel a sztorival és pláne Stathammel nem lenne semmi gond, ha a film végig bírná a megfelelő tempót - és nem bírja, mert tök felesleges, viccesnek szánt közjátékok lassítják -, és ha a készítők nem lennének konkrétan szadisták. A kellőképpen közelről mutatott véres csonkítások, behatolások és egyéb kínzások egy idő után abszolút öncélúvá válnak, és mintha hősünk ámokfutása sem a szívéről szólna már, hanem az út közben feltrancsírozható áldozatokról, akik közt számos ártatlan járókelő is akad, megsértve ezzel a Nagy Hollywoodi Etikett szabályait, amely szerint csak ez érdemel kínhalált, akinek koszos a körme, vagy udvariatlan a nőkkel.