Az amúgy standup-komikusként is ismert Matsumoto nem csak főszereplője, de írója és rendezője is az áldokumentumfilmnek, amely fapofával tárja elénk Japán utolsó szuperhősének mindennapjait. Az illető, a 40-es éveiben járó Sato úr elég lepusztult alak, aki szabadidejét a kisméretű esernyők és a szárított alga iránti vonzalmának szenteli, illetve rezignáltan tűri a szomszédok sértéseit, ám ha hívja a haza, motorra pattan, és a közeli erőműben egy gyors besugárzásnak köszönhetően hatalmasra növekszik, majd felveszi a harcot a Japánra törő szörnyszülöttekkel.

Csak az a baj, hogy ezért senki sem hálás, a közvélemény úgy, ahogy van rühelli, már csak azért is, mert fellépésével rendszerint több kárt okoz, mint ellenfelei. Szóval Satónak rossz a sajtója, de mit tehet, ha ez egy családi hagyomány, ami inkább teher, mint dicsőség, és ő inkább gyáva, mint hőstípus? Azon túl, hogy maga a történet is rendkívül szórakoztató, Sato karaktere pedig önmagában is zseniális, a film igazi erénye az összecsapások tálalása. Egyrészt pazarul sikerült a bizarr ellenfelek felsorakoztatása - van köztük óriásbébi, kugliember, de fütyiformájú véglény is -, másrészt az egyszerre rendkívül gyerekes, de rém profi animáció is megér egy misét. Mert az év legfurcsább, legeredetibb és legviccesebb alkotásáról van szó.