A Turbót már 2005-ös megalapítása után azonnal a szépreményű underground rockzenekarok közé sorolhattuk, lévén sokat próbált, tapasztalt zenészek indították az együttest, akik céltudatosan láttak munkához, és a kezdetektől tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy milyen összetevőkből kell állnia zenéjüknek. A továbblépés azonban már a szükséges háttérrel is hosszabb időt vett igénybe, így az első stúdióalbum csak négy évvel az indulás után készült el. A formáció időközben – 2007 elején – egy ötszámos EP-vel már jelezte, hogy jó lesz odafigyelni rá: a Boarman Sessions anyagát Németországban vették fel Thomas Geiger német producer irányításával, és a fogadtatás már akkor is pozitív volt. A végleges felállás csak később, 2008 elejére alakult ki, mikor Tanka Balázs énekes (ex-FreshFabrik), Vígh Dávid gitáros (ex-Carbonfools), Ruthner „Jero” Gábor basszista (ex-Rémember) és a billentyűs-vokalista Szatmári Gyuri (Dure) mellé – a távozó Bardóczi Gábor (ex-Warpigs) helyére – a Barabás Lőrinc Eklektric dobosa, Delov Jávor érkezett. Az első album felvételeinek 2008 nyarán fogtak neki Hidasi Barnabás hangmérnökkel, és a címnélküli korongra végül 12 új szerzemény került (így a klipje révén épp akkoriban befutó One More Time-ot itt sajnos most hiába keressük). 

A Turbo zenéje felerészben agyas prog-rock, némi grunge és nem kevés pszichedelikus színezettel, elszállásokkal, komplex ritmusképletekkel, egyértelmű Mars Volta-hatásokkal, még ha közel sem annyira szélsőségesen és vadul képviselve az experimentalista hozzáállást, mint az amerikai kollégák. A párhuzam már csak azért is helytálló, mert Tanka Balázs énekes hangja feltűnően tud hasonlítani Cedric Bixler-Zavaláéra, így a kísérletezőbb szerzemények, mint a Tears Of Chronos, a Heavyweight Promises vagy részleteit tekintve a Family Warfare, nyugodtan rokoníthatóak a szolidabb Mars Volta-számokkal. 

Másrészről vannak az egyszerűbb, döngölősebb, dallamosabb hard rock megoldások, amelyek nyomokban a Thin Lizzy vagy mondjuk az AC/DC hatásait mutatják, de modernebb és összetettebb kivitelben, orgonával dúsítva (és akár a Bon Jovi-féle kommerszebb vonalat is eszükbe juttatva). A Turbo ezen oldala jóval kevésbé izgalmas, de ugyanúgy tartogat kidolgozott vokálokat, ügyes szólókat, érdekes váltásokat, vagyis megtalálható benne minden, ami egy tradíciókat követő modern rockzenekart az átlag fölé emelhet.