A 11 tételből álló lemez – mely már nem az XL-nél, hanem Liam Howlették saját Take Me To The Hospital labeljének kiadásában jelent meg – ismét igazi, védjegyes Prodigy-energiabomba, rave, breakbeat, big beat, electro, punk és rock keveréke, ráadásul a 2004-es albumról hiányzó két tag, Maxim és Keef Flint újbóli aktív részvételével. A lemezanyag nagy részét már játszották koncerteken, így némelyik szám a videómegosztókról is ismerős lehet. Ezek közé tartozik a címadó nyitódalon kívül az Omen, a Thunder és a Warrior’s Dance. A felsoroltak egyike sem éri el ugyan a korábbi nagy csúcsdalok, a Poison, a Firestarter, a Breathe vagy a Smack My Bitch Up szintjét, de a negyven körül járó tagoknak azért szégyenkezniük sem kell miattuk, becsülettel megtették, ami tellett tőlük – korszakos slágereket még senki sem tudott kierőltetni magából, ha nem jön magától, akkor felesleges ezen kínlódni.
A zeneszerző-producer Liam Howlett visszakanyarodott a kilencvenes évekhez, tulajdonképpen ott folytatta, ahol az 1997-es The Fat Of The Land sikerlemezzel abbahagyta, de közben visszaásott a korábbi rave hangzásokhoz is. Irgalmatlan basszusvonalak, kemény dobok, visító szintik, 8-bites játékok dallamai kavarognak és állnak össze egy masszív 46 perces hangfolyammá. Maxim és Keef torzított üvöltözése mellett tovább színesíti a képet a veterán dub-reggae MC, Borther Culture éneke a Thunder című dalban, illetve a Prodigy régi rajongójának, Dave Grohlnak (Nirvana, Foo Fighters) a dobolása a Run With The Wolves és a Stand Up című szerzeményekben. A számok felében feltűnik a Groove Armada köréből ismert Tim Hutton, aki (ha énekelni nem is énekel) hol a kürtjét fújja, hol gitározik, míg az Invaders Must Die és Omen című kislemezdalok társproducere a nemrég berobbant Does It Offend You, Yeah? elektro-punk társulat frontembere, James Rushent volt. A hús-vér közreműködőkön kívül természetesen hangmintákból és újrajátszott motívumokból is van egy rakással (Jeff Mills, The Breeders, Pepe Deluxé, Asher D & Daddy Freddy, Manfred Mann, stb.). A Manfed Mann-mintát tartalmazó lemezzáró szám, a teljes csöndből kvázi-bónuszdalként felúszó instrumentális Stand Up egyébként igencsak meglepő húzás a Prodigytől: ez egy big beat himnusz, ami inkább illene Fatboy Slim vagy a Chemical Brothers (vagy a Death In Vegas vagy David Holmes) repertorájába fúvósszekciójával, vartyogó 303-assal, tipikus big beat basszussal és dobokkal. Meglepő húzás, mindenesetre kellemes meglepetés, mely pozitív lezárást ad az albumnak.
Annyi biztos, a Prodigy-koncerteknek csak jót tesz, hogy az együttes az új lemezről is beemelhet néhány friss darabot a programba (nyilvánvalóan erre születtek, és be is töltik céljukat), és egyikük-másikük, például az Omen vagy a Warrior’s Dance akár nagy sikert is arathat. A rajongók mellesleg a lemezboltokban is rendesen ki vannak szolgálva: az Invaders Must Die a sima CD formátum mellett elérhető bónusz-DVD-vel, 180 grammos dupla vinyl LP-n, illetve díszdobozos deluxe verzióban (benne az album anyaga – az Omen kétperces reprízének kivételével – öt darab narancssárga kislemezre lebontva, ráadásul a CD+DVD pakk mellett még egy bónusz-CD is négy plusz számmal). Magyarországon a papírtokos CD+DVD verziót forgalmazzák, melynek bónuszkorongján az Invaders Must Die és Omen című számok klipje mellett a World’s On Fire, illetve a Warrior’s Dance élő előadását is megtekinthetjük 2008 júliusából, egy spanyol, illetve egy írországi fesztiválfellépésről, Keef Flint őrült/vicces közjátékaival.