A hagyományosabb, gyökerekhez megtérő előző két album után most ismét kissé kísérletezőbb, kiszámíthatatlanabb lemezzel készült előrukkolni a U2, erre utalt az is, hogy Rick Rubinnal kezdték meg a lemezfelvételeket – igaz, aztán gyorsan visszatértek Brian Eno, Daniel Lanois és Steve Lillywhite jól bevált triójához. Az Eno-Lanois páros a dalszerzésbe is belefolyt, és Bonóékat újra a klasszikus U2-hangzástól való bátrabb elrugaszkodás felé lökdöste, ami közel 60 dal rögzítéséhez vezetett. A No Line On The Horizon – ezek után nem is meglepő módon – tartalmaz néhány ihletett szerzeményt, akad rajta friss ötlet, bár kissé szenved a fókusz keresésétől, nincs meg a határozott irányvonal. Többnyire lassú lemez és egyes számait tekintve kissé talán hosszabb a kelleténél, a lemezkészítés fázisában többször hangoztatott elektronikai befolyás pedig közel sem annyira hangsúlyos, mint az 1997-es Pop idején volt.
A címadó nyitószám konkrétan úgy kezdődik, mintha a U2-hangzást legutóbbi lemezein (Because Of The Times, Only By The Night) magáévá tévő Kings Of Leonnak biccentenének oda Bonóék, de aztán a finom groove-okon lüktető dal kap egy-egy ironikus „nyávogós” gitáreffektet, és a jellegzetes meghatározók is nagyon sajátosak. Akárcsak a következő Magnificentben: The Edge visszhangos, éles, üveghangos pengetése, bontogatása, Adam Clayton masszív basszusa, Larry Mullen páratlan ütemei, Bono himnikus kórusai – a dal szintén a nagyon szolid, mégis hatásos ritmikai háttérszövetével jelent újdonságot. Az epikus Moment Of Surrender is majdnem olyan jó, mint a nyitány, de erősebb érzelmi bomba lehetne egy tömörebb formában, nincs benne hét percnyi izgalmas ötlet. Az Unknown Callerrel már végképp a túl ismerős terepre érünk, kár, hogy a himnikus dal vége felé felhangzó fúvósok nyúlfarknyi szerepet kaptak csak. A kissé széttartó ötletekkel megpakolt, vonósokkal, folkos dallammal spékelt I’ll Go Crazy If I Don’t Go Crazy Tonight után (melyben a Black Eyed Peas főnöke, Will.i.am is társproduceri kreditet kap) jön a lemez igazi hullámvölgye: a beharangozó kislemez- és klipdalnak választott energikus Get On Your Boots az 1991-es Even Better Than The Real Thing és az 1997-es Discotheque vonalára fűzhető, de azoknál gyengébb funkos dance-rock darab, míg a következő Stand Up Comedy inkább semmilyenségével tüntet (bár szövegében egész humoros). Szerencsére a marokkói Fezben történő lemezfelvételre címében is emlékező FEZ – Being Borntól kezdve újra felerősödik az anyag (ez minden korábbinál jobban idézi az 1984-es The Unforgettable Fire album hangzását), és bebizonyosodik, hogy The Edge-ék atmoszférateremtésben még mindig nagyon jók (a producereikkel egyetemben), tudnak még meglepni lassúval is (a népdalmotívumra épített White As Snow-val) és a záró Cedars Of Lebanon is az Eno-féle „nagyon szellős, mégis minden a helyén” textúrával épül fel.
A No Line On The Horizon kissé felemás album, melyen Bono dalszövegei annak ellenére is tisztán mutatnak egyfajta meglepő sebezhetőséget, hogy ezúttal gyakran szereplőket , karaktereket (francia rendőr, Afganisztánban haldokló katona, kiégett haditudósító stb.) hozott létre mondanivalójához. Kissé felemás album, mely egy ideig javulni tud az egyes meghallgatásokkal, ugyanakkor újabb bizonyíték arra, hogy a U2 még mindig képes teljesen megosztani a kritikát és a rajongókat – és ez nem feltétlenül rossz jel.