A rendező legújabb filmjéből azt tudhatjuk meg, hogy mindannyian fájóan középszerűek és esendők vagyunk, és közünk sincs már ahhoz a gyermeki ártatlansághoz, mellyel erre a mocskos világra érkeztünk. Korábbi munkáitól eltérően itt nincsen végletesen pontosan koreografált kameramozgás és szemet kápráztató látványtervezés, csupán egy bájos óvodai etüd felvezetésként, majd egy kézikamerás utazás budapesti emberek életein keresztül. A sorozatosan egymásba fonódó sorsok bemutatása improvizatív elemekkel igyekszik tompítani a dramaturgia esetleges erőltetettségét, és bár számtalan figurában vagy helyzetben magunkra vagy embertársainkra ismerhetünk, a Nem vagyok a barátod sokszor inkább emlékeztet egy reality tévéműsor kísérleti adására, mint társadalomkritikus filmdrámára. 

Az amatőr vagy némi színészi gyakorlattal rendelkező szereplőkkel forgatott történetben az erőszak, a szexuális frusztráció, a hazugság, a féltékenység és a drogok kéz a kézben járnak - mintha egy francia operatőrrel forgatott Ulrich Seidl-filmet néznénk, melyben mindenkiről kiderül, hogy nemcsak a város hasonlít egy állatkertre, de a lakói is egytől egyig állatok. 

A váratlan helyzetek és meg-megcsillanó figurák ellenére a Nem vagyok a barátod nem egy könnyen nézhető film, inkább pszichológiai segédanyag, amit elsősorban azoknak kell nézniük, akik bírják, vagy akiknek feltétlen szükségük van rá.