Danilo Kiš személye már maga felveti az identitás problémáját: életében jugoszláv-magyar író volt (apai ágról magyar, anyairól montenegrói), s mivel 1989-ben hunyt el, csak halála után kezdték szerb-magyarnak nevezni (tovább bonyolítja a helyzetet, hogy Párizsban halt meg). Ennek megfelelően önéletrajzi ihletésű írásaiban, így az azok alapján született filmben is kulcsfontosságra tesz szert az énkeresés. 

A Fövenyórában az írói alteregó ugyanis gyermekkora helyszínein a II. világháborúban eltűnt, zsidó származású apját, az apja nyomait kutatja több évtizeddel az események után. Nyomozásán keresztül persze saját magát akarja megtalálni, ennek során pedig emlékfoszlányok, kissé széttartó epizódok sejlenek fel a múltból. A kezdetben nosztalgikus hangulat mellé fokozatosan keserű mellékíz vegyül, az emlékek egyre kegyetlenebbekké válnak, ami nem csoda, hiszen a történelem, a háború, a zsidótörvények szinte szó szerint széttépik a főhős családját. 

A múltidézést lenyűgözően természetes színészi játék (szerb és magyar művészek közös munkája), illetve gyönyörűen megkomponált, fekete-fehér képek (Pohárnok Gergely az idei Szemlén kiérdemelte velük a legjobb operatőr címét) segítik. S bár zavaros, kissé nehezen összerakható cselekménye miatt nem kerülünk be a film világába, azért kívülről is csodálhatjuk.