Metallica: Death Magnetic
(Vertigo / Universal)

A Metallica valamikor a Fekete Album néven elhíresült 1991-es címnélküli lemeze után vesztette el a fonalat, és a kilencvenes évek közepétől szép lassan lerombolta a nyolcvanas években kemény munkával felépített nimbuszát. Az új rajongói réteget megcélzó Load/ReLoad testvéralbumok relatív bukásnak számítottak, ahogy a feldolgozásokból álló Garage Inc. és a szimfonikus kíséretű „önfeldolgozásokat” tartalmazó S&M koncertlemez is egy ihlettelen, fásult, megöregedett Metallicát mutatott. Az új évezred sem indult jól: Jason Newsted basszista kilépett, egyéb zenekari és magánéleti válságok is nehezítették James Hetfieldék munkáját (lásd a Some Kind Of Monster dokumentumfilmet!), a 2003-ra elkészült St. Anger is inkább egy demóhoz hasonlított. Kérdés volt, sikerülhet-e még helyreállítani a Metallica megtépázott renoméját.

Adott volt hát a feladat: visszaidézni a hajdani fiatal thrash metal formáció erejét, a negyvenes éveik közepén járó zenészekből előhozni az erejük teljében lévő, bizonyítani vágyó huszonéves rockerek egykori szellemét – mindebben a másfél évtized után elbocsátott Bob Rockot felváltó sztárproducer, Rick Rubin igyekezett segíteni a kvartettnek (az utóbbi időkben legjobb munkáit a Red Hot Chili Peppers, a System Of A Down, Johnny Cash és Neil Diamond sikerlemezeivel jegyző Rubin a nyolcvanas-kilencvenes években a Slayer mellett már bizonyította, hogy otthonosan mozog ebben a műfajban is). A zenészek maguk is a múltban keresgélték a megoldást, visszatértek a nyolcvanas években már jól bevált dalszerzési metódushoz: hosszú, jól elkülöníthető tételekből álló számokat írtak és telepakolták azokat gyakori téma- és tempóváltásokkal (a dalszerzésbe a frontember James Hetfield, a dobos Lars Ulrich és a gitáros Kirk Hammett mellé ezúttal bekapcsolódott Robert Trujillo basszista is, akinek ez az első stúdiólemeze a Metallicával). A zenekar a régi receptet követve ismét mert gitárszólókkal kísérletezni (Hammettnek ezúttal szabad kezet adtak, és sikerült a legmagasabb szinten megoldania a feladatot), keményebbek és ötletesebbek lettek a riffek, energikusabbak, intenzívebbek a számok, Rick Rubin pedig próbálta a lehető legnyersebbre venni a hangzást (szintén sikerrel: Metallica-lemez még sosem szólt ilyen jól). Agresszív zenéhez agresszív szövegek dukálnak, Hetfield már nem a saját szenvedéseit írta ki magából, hanem ismét a műfajhoz jobban passzoló tradicionális témákat vette elő, úgymint halál, terror, erőszak stb. 

A korong 75 percben mindössze tíz számot tartalmaz, a legrövidebb szerzemény is ötperces, míg a leghosszabb, az instrumentális Suicide & Redemption kis híján a tíz percet is eléri. Elsőre feltűnik, hogy szinte minden dal a klasszikus Ride The Lightning – Masters Of Puppets – ...And Justice For All albumtrión jól bevált formulát követi, ennek következtében sokszor a korai sikerszámok újragondolt verzióiként hatnak, ez azonban jelen esetben inkább dicséretnek számít, mint kritikának. Az első kislemezdalnak választott The Day That Never Comes például a One-ra emlékeztet (még a klipje is háborús szituációt dolgoz fel, csakúgy, mint az elődé), a Broken, Beat & Scarred a For Whom The Bell Tollsszal mutat könnyen észrevehető hasonlóságot, a Cyanide a Blackened kistestvére, a lemez ultragyors thrash lezárása, a My Apocalypse pedig a Damage Inc. párja (a kilencvenes évek power ballad szerelmeseinek is jut valami az 1991 és 1997 után mostanra trilógiává bővített The Unforgiven sorozat harmadik részével). A fentiekből kiderül: a Metallica erejéből teljes megújulásra ugyan nem futotta, de több mint tizenöt év szenvedés után az is nagy eredmény, hogy a thrash egykori csúcszenekara ismét elégedetté tudja tenni ős-rajongóit.  

Bokor Péter
2008.09.16