Ha valaki, hát Martha Wainwright nincs könnyű helyzetben: nem elég a szülők legenda státusza, ott van a jóval előtte befutott báty, Rufus is, akinek tökéletes vonásaival, elsöprő előadásmódjával és kivételes dalszerzői tehetségével nem sokan versenyezhetnek széles e világon. Ebben a legideálisabbnak nem éppen nevezhető versenyhelyzetben nem csoda, hogy Martha egy interjúban arra a kérdésre válaszolva, miért csupán két albumot adott ki eddig, annyit felelt: „a léc kibaszott, de tényleg kibaszott magasan van!” De az sem meglepő, hogy széles mosolyával és széles gesztusaival sokszor egy rajzfilmfigurához hasonlító Martha hol felemelő, hol letaglózó, hol vicces hangulatú, egyszerű, de nagyszerű hangszerelésű dalainak szövegei bizonytalanságról, önbizalomhiányról és félelemről árulkodnak. Az első album leghírhedtebb szerzeménye, a már említett Bloody Mother Fucking Asshole például azt a pillanatot örökíti meg, mikor az apja folytonos kritikáitól és piszkálódásaitól végleg elfáradt énekesnő elereszti frusztrációját és úgy dönt, nem is próbál többé megfelelni.
A leghatásosabb lemezcímek listájának valamelyik előkelő helyére méltó I Know You’re Married But I’ve Got Feelings Too (Tudom, hogy házas vagy, de nekem is vannak érzéseim) dalai hasonlóan személyes hangulatokat közvetítenek és főleg a zenész ex-pasik témakörét járják körbe (azokét, akik szerették, akik kritizálták, akik megcsalták, akik felvillanyozták, mikor a turnéjuk épp az énekesnő városába érkezett), Martha hangja pedig a hangulatoktól függően szárnyal, karcol, suttog, sőt helyenként csilingel is (Kate Bush ezúttal is eszünkbe juthat párhuzamként). Az első nagy meglepetés a Pete Townshend közreműködésével rögzített You Cheated Me, ami egy valódi sláger végtelenül fülbemászó refrénnel, de a Who gitárosa penget a felemelő Comin’ Tonightban is, ahol az énekesnő így incselkedik egyik dalszerző exével: „ellophatom az egyik dallamodat / megengedhetem magamnak / nem perelhetnél be érte, szívem / az furán nézne ki” (Townshend mellett további legendás veteránok is közreműködnek a lemezen, billentyűsként például a Steely Dan-frontember Donad Fagen és Garth Hudson az egykor Bob Dylant kísérő The Band tagságából). A monumentális The George Songba beszáll Rufus is, az In The Middle Of The Night gyászos hangulatával akár Patti Smith repertoárjába is beillene, de a Jimi csendes, szomorú, lemondó hangvételű nyitására és átkötéseire váratlanul ráeresztett, torzított gitáros refrének is egészen katartikusak. A hab a tortán a Syd Barrett-időkből származó Pink Floyd-klasszikus, a See Emily Play pihe-puha-pehelykönnyű feldolgozása, ami afféle családi girl power momentumként is szolgál egyben: Martha felszabadultan énekli a dalt édesanyja, nagynénje és annak lánya társaságában (Anna McGarrigle lánya, Lily Lanken mostanában Martha Wainwright kísérőzenekarának háttérvokalistája). Az album amerikai kiadásának végére bónuszdalként egy további átirat is került: a Love Is A Strager című Eurythmics-sláger bravúrosan elénekelt, fúvósokkal színezett feldolgozása.
Ez a lemez, melyet a gitáros-énekesnő a férjének, a basszusgitáron és zongorán közreműködő Brad Albettának, az édesanyjának, Kate McGarrigle-nek, illetve a svéd Tore Johanssonnak (The Cardigans, Franz Ferdinand stb.) a produceri segédletével rakott össze, nemcsak hogy biztosan tartja az előző album erős színvonalát, talán egy hajszállal még fölé is kerül – úgy tűnik, Martha akár mint dalszerző, akár mint előadó, nehézség nélkül vesz már bármilyen képtelennek tűnő akadályt.