Ez a fajta frissesség nagyban köszönhető Burton és Beck megfeszített munkatempójának: a 34 perces albumon található tíz dal legnagyobb része a mindössze két és fél hónapos lemezfelvétel során született, a multiinstrumentalista szerző és az ütemekért felelős producer nagyrészt maguk is rögzítettek mindent, kevés közreműködővel (köztük a négy számhoz hozzájáruló Greg Krustin billentyűssel), s ennek eredményeképpen kellően nyers hangzást kapunk, néhol kifejezetten minimalista hangszerelési megoldásokkal. Monotonitásról azonban szó sincs: a Gnarls Barkley nyerő párosának magasabbik és vékonyabbik tagja gondosan ügyelt rá, hogy minden dalban elrejtsen pár meglepő (és mulatságos) zenei megoldást vagy egy-egy trükkösebb dobtémát, s tette mindezt úgy, hogy egy pillanatra sem szorította a háttérbe Beck nyilvánvaló dalszerzői képességeit.

„Azt hiszem, zátonyra futottam, de nem tudom, hol” – szól a hatvanas évek hippikorszakát idéző nyitódal, az Orphans első sora, és ez a baljós, már-már apokaliptikus hangulat végig megmarad az albumon: szövegileg a Modern Guilt talán még a Sea Change önmarcangoló vallomásainál is sötétebb, keserűbb összképet nyújt. A két kiadvány közötti hasonlóság ennyiben ki is merül, hiszen finom, akusztikus balladák helyett ezúttal húzós tempó jellemzi a lemez nagy részét. Az első kislemezdalként megjelent Chemtrails például mesterien kever eksztatikus dobokat a hatvanas-hetvenes évek pszichedéliájával (ez az egyetlen szám, ahol teljesen élő dobjátékot hallunk, nem Danger Mouse loopjait), de a hipnotikusan lendületes Gamma Ray is potenciális sláger, csakúgy, mint a rendkívül hangulatos, vonóshangokkal színezett Walls – talán ebben a dalban érződnek legjobban Burton védjegyszerű megoldásai. Ez utóbbi számban egyébként – a már említett Orphans mellett – Chan Marshall, azaz Cat Power is vendégszerepel vokáljával, ám szinte teljesen észrevétlen marad.  

Talán az egységes hangulatú szövegvilágnak köszönhető, hogy a Becktől megszokott eklektika ellenére többé-kevésbé organikus egészt kapunk. Pedig műfaji kalandozásból ezúttal is akad bőven: a laza lüktetésű hangulatú címadó dalt rögtön a butácska szintihangokkal játszadozó elektrós Youthless követi, nem sokkal később pedig a Replica kitekert – Aphex Twin, Squarepusher és társaik munkásságára kacsintó – ritmusképletei okoznak meglepetést (és mégis ez az egyik legszebb szám a lemezen). A trappolós Soul Of A Man koszos stoner rock hangzásáról aztán egyenesen a Queens Of The Stone Age is az ember eszébe juthat, és ugyanezt a torzított gitárhangzást viszi tovább a tempósabban suhanó Profanity Prayers is. 

„Olyan régóta sodródom, hogy észre sem venném, ha partot érnék” – énekli Beck a záró Volcano balladájában, és mi csak remélni tudjuk, hogy egy darabig tényleg tart még az utazás. A Modern Guilt ismét egy élvezetes lemez, újabb emlékezetes megálló egy különleges ember különleges pályájának során.