Daniele Luchetti filmjének címe azonban valójában Rino Gaetano, a 70-es években igen népszerű olasz táncdalénekes azonos című dala előtt tiszteleg, s ennek megfelelően erősen nosztalgikus. De szerencsére sem hamis pátosz, sem utólagos ítélet nem keveredik a visszatekintésbe - az Antonio Pennacchi Il fasciocomunista című regényén alapuló mű inkább kedvesen csúfolódva néz vissza egy olyan korra, amikor mindennél fontosabb volt felsorakozni valamely párt vagy ideológia mögé, és könnyedén beszél olyan komoly témákról, mint identitás, társadalom, szegénység vagy kisemberek a történelem és a politika viharában. 

Accio, a fiatalabb testvér zsenge korában egyházi iskolába jár, majd azt otthagyva, még gyerekként belép a helyi fasiszta pártba. Vele párhuzamosan bátyját, a jóképű Manricót is megismerjük, aki viszont hithű kommunista (ami - lévén szegény sorból származó, munkás szülők gyermeke - nem csoda). Ahogy azonban telnek az évek, a két fivért számos egyéb hatás éri (több nővel is megismerkednek például), minek következtében megint két külön úton indulnak el - s ez egyikük esetében még végzetes is lehet... A forgatókönyvön és a színészi játékon kívül a Testvérem egyedüli gyerek szépsége, hogy érzékenyen mutatja meg az eszmék mögött az embert és az emberit.