Winehouse a bő egyórás show során főleg a – nemcsak Nagy-Britanniában, de az Egyesült Államokban is – zajos sikert arató Back To Black című második albumáról válogat, sőt nem is csak válogat: az összes számot elénekli. Mivel a szóban forgó soul-pop lemeze tartalmasra, de rövidre sikeredett, néhány feldolgozást is előad kedvenceitől: a He Can Only Hold Her című saját szerzeménye végébe beépíti Lauryn Hill Doo Wop (That Thing)-jét, a liverpooli Zutons együttestől a Mark Ronsonnal közösen sikerre vitt Valerie-t saját lassabb verziójában énekli, továbbá a néhai Specials repertoárjából is előszed két ska dalt (a Monkey Man egy Toots & The Maytalls-sláger a hatvanas-hetvenes évek fordulójáról, míg a Hey Little Rich Girl előadásakor Amy két fekete táncos-vokalistája, Zalon és Ade is kiemelt szerepet kap). A dalszerző-énekesnő kevésbé populáris első albumáról, a Frank című 2003-as dzsesszes R&B lemezről mindössze két számot hallhatunk (Cherry, Fuck Me Pumps). 

Ami pedig magát a produkciót illeti: kinézetében Winehouse hozza a formáját, amit a pajzán kedvű operatőrök ki is használnak (sok közelit és félközelit kapunk riszáló fenekéről, felpolcolt melleiről, teletetovált karjairól, néhányszor pedig rövidke baby-dollja alá is igyekeznek befényképezni). Körülbelül másfél szám után azonban nyilvánvalóvá válik, hogy a művésznő bizony ittasan és/vagy másnaposan lépett a színpadra, ahol tovább folytatja a vedelést (gátlástalanul iszik nemcsak a számok közti szünetekben, de a dalok előadása közben is!), s ez sajnos az előadására is rányomja bélyegét. Időnként próbál valamiféle betanult koreográfiát követni, de az esetek többségében inkább csak belekapaszkodik a mikrofonállványba (ezen a turnén gitározni már egyáltalán nem gitározott). A számok közötti átvezetői egyre zavarosabbak, és ilyenkor csodálatosan érett, rekedtes, „fekete” hangja néha már inkább kárálásnak hangzik. Végül az utolsó szám végét meg sem várva egy bizonytalan búcsút intve botorkál le a színpadról – de később a két, lendületesen előadott ráadásszámra szerencsére ismét összeszedi magát. A koncert összességében közel sem olyan gyenge, mint az énekesnő rossz híre és botrányai alapján várható lett volna (az ital hatása Winehouse-nak főleg csak beszédén és bizonytalan mozgásán látszik, éneklés közben azonban derekasan tartja magát, és sokat lendít a produkción a mögötte álló profi kísérőzenekar is, melyben csupán a fúvósszekció tagjai fehérek), de sokkal jobb is lehetne. 

QQQ 

EXTRÁK 

A frappánsan Back To Black And White-nak nevezett opció bekapcsolásával a koncertfilm lejátszása közben három számot fekete-fehérben is megnézhetünk. Extra anyagként egy 46 perces dokumentumfilmet kapunk: az I Told You I Was Trouble – melynek címét a művésznő You Know I’m No Good című sikerdalának emblematikus sorából kölcsönözték – a kezdetektől időrendben mesél „egy legenda felemelkedéséről”. A film egy hangyányit talán közelebb visz az 1983-as születésű énekesnő összetett személyiségéhez, ugyanakkor csak szőrmentén (a felelősséget némileg a bulvársajtóra hárítva) foglalkozik Winehouse sorozatos botrányaival, melyek pedig érdemelnének némi magyarázatot.  

QQQ 

2007  Hossz: 65 perc  Kiadó: Universal  Hang: angol 5.1 + DTS  Feliratok: angol, francia, német, spanyol, portugál