Neil Young nem csupán remek dalok tucatjait szórja, de koncepcióban is gondolkodik. A Crazy Horse kíséretében felvett rockos Greendale egybefüggő történetet elmesélő konceptanyag volt, a folkos Prairie Wind a klasszikus Harvest/Harvest Moon albumpárt bővítette laza trilógiává, a harsány Living With War aktuálpolitikai protest song gyűjtemény volt, a Chrome Dreams II pedig sorszámával is jelzi a múltba kötöttségét. Az első Chrome Dreams ugyanis egy hivatalosan meg nem jelent 1977-es dalcsokor volt, melynek szerzeményei a hetvenes évek végi Neil Young-lemezeken (főleg az American Stars 'N Bars albumon és a – simán sorlemeznek számítható – Rust Never Sleeps koncertfelvételen) szóródtak szét, de jutott belőlük az 1989-es Freedom, sőt még az 1993-as Unplugged idejére is.
A benzinkútból átalakított Feelgood’s Garage stúdióban felvett Chrome Dreams II tehát már címével is jelzi, hogy régimódi, klasszikus Neil Young-gyártmánnyal van dolgunk. Ezt megerősíti, hogy az öreg garázsmester három hasonlóan veterán kísérőzenészt vett maga mellé (a steel gitáros Ben Keith és a Crazy Horse-dobos Ralph Molina a hetvenes évek hajnala óta fel-feltűnik mellette, de Rick Rosas basszista is már vagy két évtizede kezdett együtt zenélni vele), az első három szerzeményt még nyolcvanas évekből szedte elő, és már rögtön a Beautiful Bluebird című nyitódal legelején egy-az-egyben a Harvest nyitódalának legelejét idézi poroszkáló tempójával, szájharmonikájával és a pickup truck (nyitott kisteherautó) emlegetésével. A poroszkáló tempó, a folkos hangulat, az utazás és a szabad természet témaköre, illetve az optimista hangütés a számok nagy részét jellemzi egészen a zongorás-gyerekkórusos The Way című himnikus záródalig, bár a lemez közepén a lendületesebb Spirit Road és Dirty Old Man a széttorzított gitáros Crazy Horse-hangzást idézi (a hetvenes évekbeli Rust Never Sleeps időktől a kilencvenes évekbeli grunge-atya verzióig). A legjobb azonban a két kábé negyedórás rockeposz, az Ordinary People és a No Hidden Path a lemez két súlypontján – ha a címben és a borítón is jelzett autómetaforát végigvisszük, bizony ezek a tengelyei.
Sőt az Ordinary People lényegében a motor is az első tengellyel együtt. Ennek a 18 percnél is hosszabb számnak már régóta bérelt helye van az olyan Neil Young-klasszikusok mellett, mint Cortez The Killer, főleg hogy ez egy eddig hivatalosan kiadatlan 1988-as felvétel (a már említett Rosas mellett a Crazy Horse-gitáros Frank ”Poncho” Sampedrót és egy teljes fúvósszekciót is magában foglaló Bluenotes nevű alkalmi kísérőzenekarral, a This Note’s For You album idejéből). Ráadásul komplett műfajösszefoglalás is, amiben egyformán benne van zeneileg a Jimi Hendrix-féle Little Wing a hatvanas évekből, az említett Cortez The Killer a hetvenesekből és a szaxofonos részekben a Waterboys által tökélyre fejlesztett katartikus big music a nyolcvanasokból, szövegileg pedig a Bruce Springsteennel közösen húzott vonal.