Nos, a Bravery körül időközben szinte teljesen eltűnt a médiafelhajtás (lassan mindenki elfelejti, hogy 2005 tavaszán a Killersszel szócsatáztak a médiában), levedlették feltűnő megjelenésüket is – ma lényegében egy puritán rockzenekar benyomását keltik. Második lemezük, az ezúttal is negyven percnél rövidebb The Sun And The Moon csendes fogadtatásban részesült, pedig a beígért változtatásokat lényegében mind betartotta a kvintett, és a dalok színvonalára sem lehet panasz. A Killers-féle Sam's Townnal szemben a Bravery nem lépett tovább a monumentális stadion-rock irányába, inkább megcsinálta kicsiben. A hangzás meglepően sovány lett, pedig az előzővel ellentétben ezt a lemezt nem szobastúdiókban vették fel, és ezúttal nagynevű producer is besegített a vastag rockhangzásokról ismert Brendan O’Brien (Pearl Jam, Rage Against The Machine stb.) személyében. Módosult az idézettár, ám az nem változott, hogy Endicotték ezúttal is sokfelől lopkodtak ötleteket. 

Nézzük mik teljesültek az ígéretekből: organikusabb lemez, hallhatóan jóval több rajta az igazi dob és akusztikus hangszer, még vonósok is jöttek. Megőrizte a szintetizátoros szintetizálást, a lüktető, táncos alapokat, de azok ezúttal már nem a lemez teljes hosszában trappolnak diszkóritmusban. Több a vokál, és valóban kidolgozottabbak az énekszólamok (ugyanakkor itt-ott még fülbeszökőbbek a Strokes- és Cure-féle énekmanírok). Ugyan nem lett dinamikusabb a megszólalás, de tényleg szélesebb spektrumon mozognak az ezúttal is végig Endicott által írt – és ezúttal is nagyon jól megírt – dalok. 

A rockos indítás (Believe) után mintha a Strokes-vezér Julian Casablancas improvizálna a Clash-féle London Calling riffjeire (This Is Not The End), aztán hanyag diszkó-rock jön (Every Word Is A Knife In My Ear), majd egy ügyes-füttyös Blondie-stílusgyakorlat (Bad Sun). A szaggatott, hatvanas éveket idéző és a múlton bánkódó Time Won’t Let Me Go kislemezdal kifejezetten briliáns, az akusztikus gitárokkal és vonósokkal dolgozó Tragedy Bound pedig kifejezetten megkapó. Az újra lüktetőbb Fistful Of Sandben hatásosan bugyognak színesítő elemek, az Above And Below-ban előjön a bűnös ska múlt, a záró, szintén akusztikus gitáros és vonós The Ocean sorai pedig a lemez címét rejtik. A dalok tehát jók, de azt sajnálhatjuk, hogy nem lett kicsit dögösebb a hangzás. Erre a korongra persze így is kevesebb figyelem vetül, mint megérdemelné.