Karrierje folyamán Manson a siker szent célja érdekében azon elemek összes lehetséges aspektusát bevetette, amelyek a konzervatív, könnyen felháborodó rétegek segítségével világméretű hisztériát tudtak kiváltani, s tette ezt minden esetben egy gondos, minden részletre kiterjedő tematika kidolgozásával. Ez alkalommal azonban – mikor már nyilvánvaló volt, hogy nincs már hova alakítani a hol Antikrisztus, hol földönkívüli hatujjú hermafrodita, hol grand guignol porondmester alakjában feltűnő karaktert – saját holtpontra érkező élete sietett segítségére a megfelelő ihlettel. Röviddel házasságkötésüket követően Dita Von Teese otthagyta rocksztár férjét, és az alapból, állandóan változó szerepeitől amúgy is kissé zavarodott Marilyn Manson az öngyilkosság helyett úgy döntött, hogy az akkor már jó ideje készülő, közben többször át is szerkesztett új lemezén fogja feldolgozni veszteségét. Lehet, hogy a színpadon törött üvegekkel hadonászó, saját mellkasát vagdosó sátánfióka is érdekes, de az elhagyott, szerelmi bánattól szenvedő pokolfajzat sem rossz.
Az Eat Me, Drink Me (Egyél meg! Igyál meg!) címet az Alice Csodaországban ihlette, de az Alice-könyvek szerzőjéről, Lewis Carrollról író-rendező-főszereplőként filmet is forgató Manson ezzel az albumcímmel az utolsó vacsorára, Krisztus testére és vérére, illetve a közelmúltból a szexpartnerét megevő rotenburgi kannibál – Rammstein-dalban is megénekelt – esetére egyaránt gondolt, mikor a testet-lelket felemésztő szerelemről éneklő lemezt keresztelte. Már az albumborító is meghökkentő: sehol egy újabb szörnyeteg, felháborító képi utalás, csak maga az énekes, amint saját semleges imidzsével búsan bámul bele üres tekintettel a világba. Ennek megfelelően az új lemez szinte teljes egészében egy elnyújtott, panaszos, bluesos agónia, Mansonra idáig nemigen jellemző, a gyökerekig lecsupaszított, sallangmentes rockhangzással, amelybe zeneszerző-producertársa, a gitáros-basszista-programozó Tim Skold gyakorta még hagyományos gitárszólókat(!) is beiktatott. Manson gets the blues.
Az If I Was Your Vampire vezeti be az albumon uralkodó melankolikus hangulatot és egy baljós dallam keretezésében meséli el, hogyan ért véget a nagy szerelem egy karácsonyi reggelen. A szívtépő hangulat a lemez első felében végig folytatódik, Manson mint egy vámpírkirály ül a sötét kastélyában és elveszett szerelmén – meg amúgy a szerelem pusztító mivoltán – mereng a bombasztikus, szólózós, leginkább az 1998-as Mechanical Animals idejére emlékeztető dalokban, mint a Putting Holes In Happiness, a Red Carpet Grave, a They Said Hell’s Not Hot („Kis adagokban ölöm meg magam minden egyes kapcsolatban. Ez nem a szerelemről szól. Csak egy újabb temetés és egy újabb zokogó lány.”) és a Just A Car Crash Away (az autóbaleset metafóra később az Are You The Rabbit? című dalban is visszatér).
A lemezen semmiféle felháborító tematika sincsen, legfeljebb a Nabokov könyve és Kubrick filmje, a Lolita által ihletett, bájos kis dallammal bíró, nyomokban David Bowie nyolcvanas évekbeli hangzását idéző Heart Shaped Glasses (When The Heart Guides The Hand) kelthet némi borzongást az album felezőpontján. „Ne törd össze a szívem, és akkor én sem töröm össze a szívalakú napszemüveged” – könyörög fenomenális módon Manson a maga sátáni hangján kis(korú) barátnőjéhez (akit a kislemezre is kimásolt dal videoklipjében új szerelme, a Tizenhárom című filmben feltűnt tinédzser színésznő, Evan Rachel Wood játszik – és az énekes a borítószövegben már neki ajánlja az elkészült albumot). Innentől a lemez második felében már a csábítás is felüti fejét, visszatérni látszanak az energiák. Az egész album hangulatából, szerelemkoncepciójából a legutóbbi Personal Jesus feldolgozásra erősen hasonlító, földbedöngőlős ritmusú Mutilation Is The Most Sincere Form Of Flattery lóg csak ki, amelyből a jól megszokott Manson-féle „most jól beszólok a világnak” attitűd süt, ezúttal elsősorban az új kollégáknak és imitátoroknak címezve. „Eladom az árnyékom azoknak, akik benne állnak” – élcelődik Manson, és a refrénbe épített sokszoros fuck you felszólítással kétséget sem hagy véleménye felől. A hasonlóan lendületes You And Me And The Devil Makes 3 után az albumot az alaptémához visszatérő címadó dal, a sötét, baljós, disszonáns zajokkal megszórt, lassan hömpölygő Eat Me, Drink Me zárja le.
Most már a goth-oknak is van egy szakítás utánra való lemeze, amit egy üveg whiskey mellé tehetnek fel a legsötétebb órákban.