A kevesek egyike a francia popzenész-képzőművész-kliprendező Michel Gondry, aki már második játékfilmjével, az Egy makulátlan elme örök ragyogásával megmutatta, hogy nemcsak dramaturgiailag képes filmbe építeni a valóság, a képzelet és a kettő találkozásából születő álomvilág szabályrendszerét, de az általa teremtett látványvilág is olyan különleges, hogy a néző gyakran dörzsölheti a szemét a moziban. Gondry filmjei nem elkápráztatni akarnak, hanem bevezetni, méghozzá egy olyan fantáziavilágba, melynek minden négyzetcentimétere gondosan felépített - akárcsak saját képzeletünk. 

Történetünk hőse Stéphane (Gael García Bernal), aki apja halála után Mexikóból visszatér Párizsba, hogy francia édesanyja ajánlására ott vállaljon grafikusi munkát. A szexnaptárak feliratozása azonban nem elégíti ki túl élénk fantáziáját, ezért a szokásosnál is mélyebbre merül álmai és álmodozásai határtalan birodalmába. Időközben beleszeret a szomszéd Stéphanie-ba (Charlotte Gainsbourg), aki szintén néhány centivel a föld fölött jár, és megkezdődik a cseppet sem eseménytelen harc az álomvilágok egyesítéséért. 

Gondry az animáció és a szabad gondolatasszociáció ezer eszközével építi fel a szereplők agyának játékbirodalmát, mely tökéletesen illeszkedik a posztmodern Párizs barátságos színekkel fényképezett világába - és közben arról sem feledkezik meg, hogy romantikus történetet mesél. Végre eljött az álmodozók kora!