Idén október 18. és november 2. között, vagyis két hét alatt 183 egészestés film és 131 rövidfilm szerepelt a műsoron, összesen 48 országból - beleszámítva kis hazánkat is a Taxidermia és a Friss levegő révén. A statisztikáknál maradva, összesen 438 vetítést tartottak és 1649 filmest láttak vendégül, ami azért elég szép szám, ha nem is volt mindenki olyan fontos vendég, mint Gael García Bernal, Kate Winslet, Forest Whitaker, Matt Damon, Eric Bana, Christian Slater vagy Jude Law. Igaz, Londonban nem osztogatnak olyan rangos díjakat, mint az Arany Pálma, Ezüst Medve és egyebek, az egyetlen fontos díj a Sutherland Trophy, amelyet a legtehetségesebb elsőfilmes rendező kap meg, ami nyilván nem olyan médiaesemény, amire a nemzetközi sajtó ráharapna. Ettől függetlenül a sokszor meglehetősen sznob brit közönség rettentően élvezte a sztárok folyamatos felvonulását, és az egyik legfontosabb színhely, az Odeon West End mozi előtt egész nap hatalmas tömeg szorongott, hátha megpillantanak valaki fontosat.
A Londoni Filmfesztivál legnagyobb erőssége többnyire az úgynevezett World Cinema szekció, ám idén ez kissé soványra sikeredett. A szokásos távol-keleti, elsősorban japán és koreai válogatás most némileg gyengére sikerült, csak a minden idők legdrágább koreai filmjének titulusát viselő kosztümös darab, a The King and the Clown számított nagyobb közönségsikernek, bár érdekes módon a rendkívül unalmas, vontatott The Go Master is minden vetítésén teltházas volt - egyedül a Hana című, szokatlan szamurájfilm okozott kellemes meglepetést.
Idén a fókusz inkább Afrikára irányult, nem véletlen, hogy a nyitógála filmje a The Last King of Scotland - Kevin Macdonald filmje - volt, amely megtévesztő címe ellenére nem Skóciában játszódik, hanem Ugandában, főhőse pedig a hírhedt diktátor, Idi Amin (Forest Whitaker), aki mellesleg mindent imádott, aminek csak köze volt a skótokhoz. Szintén afrikai témát dolgoz fel a Dry Season, egy családi bosszú történetét a polgárháború dúlta Csádban, rendkívül szikár, egyszerű, de nagyon hatásos módon, míg a francia Indigénes az észak-afrikai katonák áldozatvállalásáról szól a második világháborúban. Az erősen Ryan közlegény megmentése ízű történet sajnos csak közepes filmet eredményez, bár felsoroltatja az összes ma népszerű arab származású francia színészt - és vannak egy páran.
A sort az ausztrál Phillip Noyce filmje folytatta, a Catch a Fire (nálunk Tűzveszély címmel mutatják majd be 2007 februárjában), amely az apartheid sújtotta Dél-Afrikában játszódik, és egy ártatlanul megvádolt feketebőrű fiatalemberről szól, aki végül a gerillamozgalom tagja lesz. A filmet elsősorban Tim Robbins alakítása teszi emlékezetessé. Brad Pitt talán kevésbé fog dicsekedni a Babel - Alejandro Gonzalez Inarritu filmje - főszerepével, mely szintén Afrikából indul ki, és egyben a zárógála vetítése is volt. A film inkább történelmi, avagy politikai tablókép a globalizációról, a terrorizmusról és az ellene folytatott harc veszélyeiről.
Kellemes meglepetést okoztak a latin-amerikai alkotások is, különösen az argentin filmek. Megszokhattuk, hogy veretes - és sokszor elég unalmas - művészfilmek érkeznek innen, ám a rendkívül feszült politikai krimi, a Buenos Aires 1977 közel sem ilyen, csakúgy, mint a Patagoniában játszódó Born and Bred (Nacido y Criado), amely egy családját elveszítő férfi megváltástörténete, ami nem hangzik jól - aztán mégis remek darab, fantasztikus atmoszférával. Címe ellenére inkább vígjátékba hajlik a Drama/Mex, egy több szálon futó mexikói film, melynek a kedves történet mellett legnagyobb erőssége a hihetetlenül szép fiatal színésznő, Diana García volt.
De akad néhány kedves fülöp-szigeteki mozi, egy nagyon bájos darab az izraeli katonalányokról (Close to Home), egy nagyon szép, de halálosan komoly orosz megváltástörténet sok-sok pappal (A sziget), meglepően sok jó minőségű német film és rengeteg zenés dokumentumfilm és két remek amerikai független produkció, a Shortbus és Marc Forster filmje, a Stranger Than Fiction. Előbbi a szexualitást járja körbe igencsak vakmerő módon és meglepő őszinteséggel, utóbbi pedig Will Ferrell jutalomjátéka - balszerencsés adóellenőrként még Emma Thompsont és Dustin Hoffmant is simán lejátssza a vászonról.
Ami csalódást okozott idén, az a francia és brit filmek gyenge szereplése volt, pedig ezek általában a fesztivál legjobbjai közé tartoznak. A brit filmek közül angol témát szinte csak Shane Meadows skinhead sztorija, a This is England dolgozott fel, mások „idegenben” kerestek témát: Tibetben, Kínában vagy éppen Ugandában, esetleg Kazahsztánban, mint az Angliában is hatalmas sikert arató Borat, amelynek premierje kissebb cirkuszba hajlott. A címszereplő Sasha Baron Cohen szekéren érkezett hatalmas kazah "családjával", remélve, hogy legkisebb gyermekét jó áron el tudja adni az "éneklő transzvesztita Madonnának"
A franciák közül a legígéretesebbnek az újhullámos hangulatú Dans Paris tűnt, hiszen Christophe Honoré munkájának a két legmenőbb francia színész, Romain Duris és Louis Garrel a főszereplője - ám maga a film unalmas, közhelyes. Így aztán a fesztivál talán legnagyobb meglepetése egy dán rajzfilm volt, Anders Morgenthaler munkája, a Princess, amely a japán animék stílusában készült és egy kiugrott papról szólt, aki pornósztár nővére halálát bosszulja meg - izgalmas, látványos, vicces, reméljük, látjuk majd idehaza is.