A botrányhős Lars von Trier már 1991-ben, harmadik játékfilmjében is egy lidérces-példázatos történetet mesélt el. Az Európa szerelemmel és idealizmussal aláaknázott, bombasztikus, harsogóan látványos lázálom Németország „nulla évéről” és a világjobbító eszmék lenullázódásáról. Főhőse, a német származású, amerikai Leopold Kessler a második világháború után visszatér szülőföldjére, hogy az újjászületést és az újraépítést segítse. Kalauznak áll, vonatra száll, ám mindenütt kisiklott életekre talál. 

Aki csak a Dogville vagy a Manderlay alapján ismeri a dán filozófus-bohém rendezőt, netán a Dogma-mozgalom sajátos, önkorlátozó műveit látta, a korai Trier-művekben ugyanazt fogja látni - de másként. A most újra (illetve részben először) mozikba kerülő első Trier-trilógia, az Európa-hármasfogat zárófilmje - melyet nemsokára a Járvány, majd A bűn lélektana követ - túlburjánzóan stilizált, jéghideg és okos mestermű. Fekete-fehér képei a német expresszionista klasszikusokat idézik, rafinált háttérvetítések bolondítják a teret és az időt, lidérces árnyékok kísértenek; és az a néhány színes, véres-vörös betét, mely olykor feltűnik, nem csupán a szenvedélyt, de a közvetlen életveszélyt is jelzi ebben a hiperprecíz, didergetően látványos apokalipszisben. 

Erős film, okos film, fájdalmasan provokatív kortárs klasszikus.