A Vágtázó Halottkémek 1975-ös indulásával és korai koncertjeivel a Spions mellett az első magyar punkzenekarként vonult be a hazai rocktörténetbe, aztán meg teljeséggel egyedi, világviszonylatban is figyelmet kivívó, letaglózó és felvillanyozó erővel bíró zajos sámán-rockjával vált híres-hírdedtté, és a nyolcvanas évekbeli underground kultstátusz után a kilencvenes évek közepére egyre népszerűbbé is. A Vágtázó Csodaszarvas 11 tagú zenekar (Grandpierre mellett csupa nagynevű muzsikusból, illetve ifjú tehetségből áll), lényegében akusztikus, népi hangszerek (duda, koboz, hegedű, furulya, bőgő, cimbalom) segítségével kísérli meg továbbvinni a Vágtázó Halottkémek által megkezdett zeneiséget, és ez az utolsó néhány VHK-lemez népi motívumait figyelembe véve nem is olyan váratlan fordulat (így az sem, hogy néhány zenei elem ismerős lehet régebbi rajongóknak). Ami újdonságot jelent a keleti lovas népek ősi zenekultúrájának felidézésével szemben, az a kelta dallamok és egy női énekhang megjelenése. A Tiszta forrás azonban sajnos elkapkodott kiadvány. A VCsSz első néhány koncertjén készült suta, gyenge minőségű felvételek kiforratlan, kidolgozatlan dalötleteket játszó, összhangot még nem teljesen megtalált zenekart dokumentálnak. Grandpierre előadása ebben a „csendesebben dübörgő” hangkörnyezetben még nincs pontosan a helyén, de a zenéből eredő szabadság és az ősi tudást előcsaló gondolatiság garancia arra, hogy lesz majd ennél erősebb eljövetele a Csodaszarvasnak.