A Kék mélység alkotói olyan szakképzett népművelők, akik tisztában vannak az átlagos néző (lásd: karosszékben kötő nagymama) elvárásaival, ezért nem untatják fölösleges adatokkal szárazföldre vetett embertársaikat, hanem inkább látó- és hallószerveiket kényeztetik tenger gondoskodással.

Andy Byatt és Alastair Fothergill (az utóbbi a BBC természetfilmes veteránja) tárlatvezetése nem követ szigorú logikai rendet, csak csipeget a látnivalók közül, így a császárpingvinek víz alatti kamikaze-mutatványa után rögtön áttér a tengermélyi diszkófénynek álcázott furcsa élőlények bemutatására, majd végignézhetjük, egy csapat kardszárnyú delfin hogyan gyilkol le egy bálnabébit. A törpök kalandjai óta tudjuk, hogy az élet nemcsak móka és kacagás, de a szörnyűt is lehet gyönyörűnek ábrázolni, a Kék mélység pedig minden ijesztő képsora ellenére kétségkívül szemkápráztató darab - már csak Kate Bosworth és pár barátnője hiányzik a Sorsdöntő nyár című tinidrámából ahhoz, hogy ez a film valóban minden szinten tökéletesen teljesítsen. Panaszra azonban semmi ok, a hosszú képsorok ugyanis olyan békésen ringatják el a néző lelkét, mint a tenger morajára és okarinára hangszerelt világslágerek.